Egyetlen mondatot

választottam az idei személyes böjtöm jeligéjévé, éspedig: "ne zárkózz el testvéred elől" (Ézsaiás 58:7). Ennek jegyében próbálok többször írni a blogra, több képeslapot adni postára, többször hívni vendéget. Ezt időnként sokkal nehezebb megvalósítanom mint azt, hogy ne egyek húst vagy csokoládét. A Húsvét előtti negyven napos böjtöt amúgy Jézus pusztában való negyven napos megkísértésének emlékére tartják, s én azt hiszem, majdnem mindent elolvastam erről, amit lehetett. Mégis, bár a klasszikus böjthöz tán nem sok köze van, ezekben a napokban szeretnék olyan barát lenni, amilyenre Jézus is annyira szívszakadva vágyott a Gecsemáné kertben: "Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem."(Máté 26: 38)

Protestáns

istentisztelethez és egyszerűséghez szokott szemünknek érdekes volt ma néhány katolikus templomban való szemlélődés. Kint sütött a nap és annyi szép fényt láttam, amennyit csak akartam. Sárának a gyertyák tetszettek nagyon, ő is meggyújtott egyet és elhozott néhányat a hozzá tartozó, odakészített kinyomtatott imádságokból is. A lelke mélyéig meghatódva olvasgatta őket.

" Uram,
meggyújtottam ezeket a gyertyákat.
Talán nincs rá szükséged,
de nekem jól esik.
Itt hagyom őket égve Előtted
én pedig elmegyek.
Velük együtt itt hagyom
az örömömet és hálámat,
a félelmeimet és vágyódásaimat.
Eléd hozom az embereket,
akikkel kapcsolatban vagyok.
Áldd meg őket és engem is.
A gyertya lángja a szeretet jele számomra
ami Te Jézus által mutattál meg nekünk.
Ámen."

Nem úgy

indultam neki ennek a várvavárt ünnepi időszaknak, hogy ha törik - ha szakad mindent megvalósítunk, amit ilyenkor szokás. Mondjuk ezt hajlamos vagyok elfelejteni, és mikor este fáradtan nézek körül a rendetlenségen, azt csinálom, mert mit is tehetnék hirtelenjében mást?... hogy leülök egy konyhaszékre (miután áttettem egy másik konyhaszékre a rajta levő cuccot), és olvasok egy kicsit. Például most C. S. Lewis A fájdalom c. könyvét vettem elő, mert világos, logikus gondolatmenetei az én (némiképpen állandóan káoszos) világomból egy másikba vezetnek át. Így karácsony tájékán különösen fontos volt eszembe jusson, hogy a szeretet nem egyenlő a kedvességgel. "A szeretet sokkal szigorúbb és ragyogóbb, mint a puszta kedvesség." Én általában kedves vagyok (ha nem vagyok éppen túl félénk a kinyilvánításához), és mikor kedves vagyok, azt képzelem, hogy akkor szeretek is. Pedig szeretni sokkal többet jelent. Például szigorúságot is, meg ragyogást is. És mindenképpen annak felvállalását is, hogy bántani fognak vagy én fogok bántani esetleg.
Isten, a "titkos Ceremóniamester":), nem egyszerűen kedves velünk, sőt szerintem nem is kedves annyira, de szeret. Szigorúan is, meg ragyogóan is. Különben nem is lenne karácsony. Jó, hogy eszembe jutott mindez, és sokat gondolok erre, miközben mindenféle igyekezetekkel próbáljuk emlékezetessé tenni ezt az időszakot.

Vannak

olyan dolgok az életemben, amit vagy nagyon szeretek vagy nagyon nem szeretek csinálni. S van olyan, ami hol az első, hol a második kategóriába sorolódik. Például abban egyetérthetünk, hogy nagyon szeretek olvasni, mindenfélét és bármikor, s abban is egyetérthetünk, hogy a Bibliát is nagyon szeretem olvasni, ha viszonylag rendszeresen teszem, mert akkor valahogy mind többet szeretném tenni, de ha elszokom tőle, akkor lassan már nincs is kedvem elővenni. A Biblia egyszerűen más, mint a többi könyv, teljesen egyedi és nemcsak azért, mert önmagában egy egész könyvtárat jelent.
Mondjuk én -bevallom férfiasan,- még nem olvastam el elejétől-végig, bár egyszer nekifutottam, de aztán - lelkesedés megcsappanása okán - szépen abbahagytam. Nemrég vettem egy német fordítást és mostanában azt olvasom, és mivel azért általában emlékszem a magyar szövegre is, vagy megnézem, érdekes sokszor más megvilágításból látni ugynazokat a dolgokat. Az igazi az lenne persze, ha egyszer eredeti nyelven olvasnám, de nem táplálok reménytelen álmokat valami régmúlt nyelv megtanulásával kapcsolatban, mikor nyilván látom, hogy a nem túl nehéz németet sem fogom soha az életben normálisan beszélni, szóval maradjunk csak szépen a realitások talaján.
Ami most mégis arra késztet, hogy megint és újra nekivágjak ezen drága "lelki kenyér" végigolvasásának, az az a tény, hogy nemrég beszélgettem valakivel, aki már sokszor megtette ezt és meg is mutatta a szétolvasott Bibliáját, amit majd a lányának szándékozik örökségül hagyni. Engem ilyen személyes beszélgetések, a ragadós lelkesedés a másik ember arcán nagyon tudnak motiválni.
Közben keresgéltem a neten és találtam egyfajta útmutatást, ami segít, hogy ne maradjon ki semmi - ugyanis magamat nagyon is jól ismerve, tudom, hogy képtelen lennék az elejétől a végéig sorban olvasgatni, összevissza meg csak úgy lehet, ha azért van benne egy leheletnyi koncepció azért - és itt találtam is valamit, valami érdekeset éspedig: minden nap valamilyen más "műfajt" olvasok. Hétfőn a törvényeket ( Mózes), kedden történelmi eseményeket, szerdán zsoltárokat, csütörtökön a költészeti műveket, pénteken a próféciákat, szombaton az evangéliumokat, vasárnap pedig Pál leveleit. Szóval így. Ma kezdtem, s ha egy év múlva azt írom a blogba, hogy befejeztem, akkor azt jelenti, hogy nagyon kitartó és rendes voltam, ha nem, akkor is nagyon rendes leszek, mert én legalább elindultam.

Néha arra

gondolok, mit is írjak még, mikor jószerivel leírtam már mindent, amit ide lehet, ismételni meg nem akarom se magamat, se mást. Na mindegy. Befejeztem a Lewis könyvet (Keresztény vagyok), s azon kívül, hogy megállapítottam, azért írt néhány hajmeresztő dolgot, találtam egy jót a vége felé, pont, amikor az eredetiségen gondolkoztam amúgy is. A veszítsd-el-az-életed-hogy-megtaláld-azt féle keresztény paradoxon boncolgatásához illetve a magunk körül való forgolódás értelmetlenségéhez kapcsolódóan írja hogy:

" Még az irodalomban és a művészetben sem lesz soha senki eredeti addig, amíg azzal vesződik, hogyan legyen eredeti; ellenben ha egyszerűen megpróbálunk igazat mondani (mit sem törődve azzal, hogy milyen gyakran tették ezt korábban), tíz esetben kilencszer eredetiek leszünk, anélkül, hogy észrevettük volna. Ez az elv végigkíséri az egész életet, a legelejétől a legvégéig. Engedjük hát el magunkat, hogy megtaláljuk valódi énünket! Veszítsük el életünket, és megmentjük azt!...Ha magunkat keressük, hosszú távon csak gyűlöletet, egyedüllétet, kétségbeesést, haragot, romlást és pusztulást fogunk találni. De ha Krisztust keressük, meg fogjuk őt találni, s vele együtt mindent ráadásként".

Nos, ez az az elv, ami elvileg az élet minden területén működik vagy működne, ha hagynánk. S ha belegondolok, ez olyannyira fura, hogy talán igaz is. Mert elvileg könnyű elfogadni bármit, a gyakorlat a nehéz, és most távolról sem akartam eredeti lenni.

S nem ide tartozik, de a mindennapjaimhoz annál inkább, hogy csak csodálkozom, mennyire szépek mostanában a virágaim. Harmincegy éven át a legszívósabb virág is elpusztult a közelemben, hogy most, a harminckettedikben legyen végre egy szép, virágos lakásom. A petúniák illatosak és dúsak, a kis sárga rózsám szó szerint a túlvilágról jött vissza, hogy annál szebb és erősebb legyen most...hát nem hiszem el. Egy ideje nem vásárlok semmilyen növényt amúgy, sőt, még a fejem is elfordítom a virágárusnál, nehogy olyat lássak, amit magam is megbánok, de...mindig van egy de...:) Szóval ma vettem még két muskátlit, mert nagyon különlegesnek találtam őket és egy idős bácsi árulta és az az igazság, hogy szívtelenség lett volna otthagyni őket.

Ha egyszer nagyon

sok kihasználatlan időm lenne, vagy mikor már nagyon öreg leszek és ebből kifolyólag lesz naaaagyon sok szabad időm :), na akkor szívesen tanulnék teológiát. Csak úgy, hogy okosabb legyek egy kicsit, nem másért. :) S hogy erre a nem mindennapi gondolatra jutottam, azért egyedül Mr. C.S.Lewis a hibás, eléggé fura módon, mert hát ő még csak nem is teológus volt, de a könyvei annyira lenyűgöznek ilyen szempontból, hogy az a néhány mondat, amit naponta olvasok mostanság tőle, olyan nekem, mint kalácsban a mazsola vagy raffaellóban az a finom kis mandulamag a közepén. Nem lenne jó sokat és egyszerre fogyasztani belőle, de így apránként... egy-egy gondolatot, hát nagyon szeretem. Nemrég fejeztem be az "A zsoltárokról" c. könyvét, és már jó ideje itt van az asztalomon a "Keresztény vagyok". Aszongyahogy:

" Nem kell törődnünk a gúnyolódókkal, akik megpróbálják a keresztények mennyországba vetett reményét nevetségessé tenni azzal, hogy azt mondják: nem akarják "az örökkévalóságot hárfázással tölteni". A válasz ezeknek az embereknek, hogy ha nem értik meg a felnőtteknek szóló könyveket, akkor ne beszéljenek róluk. A szentírásbeli szóképek (hárfa, korona, arany stb.) természetesen csak szimbolikus kísérletek arra, hogy kifejezzék a kifejezhetetlent. A hangszereket azért említik, mert sok ember számára (de nem mindenkinek) a jelenvaló életben a zene fejezi ki legjobban a felfokozott örömöt és végtelenséget. A koronát annak kifejezéseként említik, hogy akik Istennel az örökkévalóságban egyesültek, azok megosztják vele az ő ragyogását, hatalmát és boldogságát. Az arany a mennyország időtlenségét (az arany nem rozsdásodik) és értékét érzékelteti. Akik ezeket a jelképeket szó szerint értik, azok akár azt is gondolhatják, hogy amikor Krisztus azt mondta, legyünk olyanok, mint a galambok, akkor ezen azt értette, hogy tojásokat kellene tojnunk."

:)))