Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- A balkon. A balkonkertem kifogyhatatlan bátorítás és ihlet forrása számomra.
A kis, apró piros virágú növény az első virágzás után hetekig visszahúzódott, majd egyik reggel hirtelen elém tárta új, kissé borzas, csendesen ragyogó szirmait. Mintha emlékeztetni akarna, mennyire rendben van, ha csak időnként vagyunk láthatóak. A lehetőség, az információ itt van bennünk. Újból hozzuk majd a virágjainkat, amikor itt van az ideje. De akkor mindenképpen. Akkor is, ha senki sem látja.
A fűszernövényeim is idén a legszebbek. Mert odafigyelek arra, hogy rendszeresen learassam a termést. Ne tartogassam későbbre. Használjam fel most vagy szárítsam meg későbbre. Mintha emlékeztetni akarna: van, amit azzal lehet elveszíteni, ha őrizgetem. Ha nem használom, ha nem adom tovább. A friss hajtásoknak akkor van esélyük a növekedésre, ha a régieket levágom.
- Befejezni valamit. Nagyon könnyű elkezdeni valamit. Folytatni, rendszeresen foglalkozni vele már nehezebb. De talán mégis befejezni a legnehezebb, vagy adott esetben, ha már nem megy tovább, befejezettnek nyilvánítani. Hány elkezdett füzet, kötős-varrós projekt, könyv mesélhetne a legnemesebb tervekről. Az elmúlt napokban több ilyen rég elkezdett "vállalkozást" is lezártam. Befejeztem egy rég elkezdett könyv olvasását. Egy pár zokni kötését. Apróságok, és egyikhez sem kellett rengeteg idő, csak az elhatározás, hogy tényleg, ezt most itt végigolvasom, megkötöm. Ma reggel új naplót is kezdtem, és mint mindig, ki tudja miért, olyan nehéz volt teleírni az előzőt, az utolsó oldalakat egyszerűen csak úgy akartam hagyni, üresen. Annyira vártam már, hogy nekifogjak az új füzetnek. Pedig megvan annak a nehézsége és szépsége - természetesen nem a füzetről beszélek már -, hogy ne hagyjak félbe dolgokat. Főleg ha valamibe sok ötletet, időt, munkát fektettem. Néha már csak a beért gyümölcsöt kell leszedni, de ki tudja miért, valamiért éppen ezt érzem a legnehezebbnek.
- Nyelvleckék. Igyekszem minden este legalább tíz-tizenöt percet foglalkozni a perzsa nyelvleckékkel. A tanfolyam százhatjából a kilencvenkettediknél tartok. Bevallom, átugrottam a nyolcvanadiktól kezdődő tíz leckét, mert messze meghaladják a jelenlegi tudásomat. Kis filmjeleneteket kellene értelmezni, de annyira informális, szleng nyelvezetet használnak, hogy képtelen vagyok felismerni a mondatszerkezetet, nem értem a szavakat. Kezdtem elveszíteni az örömöt. Napokig felé sem néztem. És akkor egyszerűen kihagytam ezeket a részeket. Most egy mesével foglalkozunk. Az öröm visszatért. Néha azért hagyunk abba dolgokat, mert feltétlenül ragaszkodunk a (sor)rendhez. Pedig az öröm, s hogy ne hagyjunk abba valamit, amit szeretünk, fontosabb.
- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:
szerettem minden hozzá(m)szólást, kommentet a blogon, sokat jelentenek
az idei első bolhapiac látogatást, ahol vettem magamnak egy olyan kis piros teáskannát, amilyenünk gyermekkoromban is volt, s hogy utána lementem a Duna partjára és sokáig néztem a hajókat, a kacsákat
szerettem a hosszú munkanapokat s utána az esti sétákat, amelyek azért voltak különösen is fontosak, mert a lépésszámlálóm szerint néha egész nap még száz lépést sem tettem meg
egyszer láttam két őzikét is, felkapták a fejüket, amikor megláttak, de nem rohantak el s úgy éreztem magam egy pillantra, mint egy szép mesében
egy spontán baráti piknik, préselt virágok, egy szép kő, egy kövek között virágzó apró virág s mennyi minden még, amit hagyok megemlítés, lefotózás nélkül is egyszerűen csak létezni, hiszem a világ, a szépség végtelen, én pedig nem vagyok az
