Advent.

Egy hét múlva kezdődik.
S már tizedik éve, hogy írni fogom őket, az adventi bejegyzéseket. Minden bizonnyal most is úgy, mint mindig. Az utolsó pillanatig bizonytalankodva, merjek-e újból nekivágni, miközben pontosan tudom, megpróbálom. Olvasói létszám növelésének célja nélkül. Nélkülözve minden profizmust. Nem megtervezve előre különösképpen semmit, úgy véve minden napot, ahogy jön, elfogadva amit hoz. Folyton ismételve önmagam, hűségesen ahhoz az egyetlen üzenethez, amit átadni nekem adatott, s amit megfogalmazni mégsem tudok, csak körülírni, pont az ilyen adventi bejegyzések által is, többek között.
Körülbelül másfél hete leesett itt a hegyen az első hó. Két nap alatt el is olvadt, de arra mindenképpen elég volt, hogy gyorsan télire cseréljük az autókon a nyári gumikat, arra is, hogy egy kis ízelítőt kapjunk az itteni telek lélegzetelállító szépségéből. S hogy szívdobogva elkészítsem életem első vlogját. (Majd ellenálljak a késztetésnek, hogy újból és újból felvegyem, addig, míg tökéletes nem lesz a szöveg, a mondanivaló, a frizura, a minden.)
Szóval advent. Hóval vagy hó nélkül, kedvvel vagy kedvetlenül, vidáman vagy szomorúan, várva vagy váratlanul, de néhány nap múlva itt lesz. Hosszú, kanyargós útként terül majd elénk, s mint minden évben, idén is elindulunk rajta.

Abschiednehmhimmel.

Így neveztem el a novemberi eget. Magyarul minek fordítsam? Búcsúzó-égnek? Ezt az egy kifejezést talán valóban szebben lehet megfogalmazni németül.
Ma nem emlékszem, hogy láttam volna. Nem tudom, milyen volt. Felhők helyett határidők lebegtek a fejem felett, s irodai neonlámpák a lassan kiüresedő épületben.
Gondolom, ugyanolyan lehetett, mint az összes többi novemberi napon.
Szürke. Könnyekkel küzdő. Az aranyló október s a fényes, várakozó advent között meghúzódva, észrevétlenül, semmilyenül. Mint amilyen én vagyok, néha.
Egy teljes hónapig emlékeztet idejére a búcsúzásnak. S az örökkévalóságra. S hogy újra találkozunk. Rozsdaszínű, kopott reggelek, az utcák fölé már felaggatott, de még fénytelenségben meghagyott karácsonyi fűzérek tanítanak, hogy ne siettessem azt, amihez idő kell, ha majd helyette valami újat szeretnék elkezdeni.
A novemberi ég alatt valahogy sírni is könnyebb, egyedül, hangtalanul, a kanyargós, sötét autóúton hazafelé. Mindenféle nyomós ok nélkül is. Csak úgy. Mert ember vagyok, s mert nehéz néha elviselni a saját szívemben felsejlő, jóvátehetetlen töredezettséget, szépséget.
Abschiednehmhimmel. Úgy szeretem. Megszerettem.
Valahogy kötődik hozzá majdnem minden évben egy-egy rövid utazás is, s egy séta valamelyik szép tó partján, ahol aztán sokáig kell keresni azt az egy kávézót, amelyik nyitva tart azután is, hogy hazautaztak a turisták.
Kávét rendelünk, sokáig beszélgetünk.
Addig, míg lassan ránk nem sötétedik, s a kietlen sétány utcalámpái tükröződni nem kezdenek a tó vizében a csillagtalan égbolt alatt.

Annyi

ötletem lenne, mit árulhatnék a boltomban. Apró hímzéseket, kitűzőket, képeslapokat, magazinokat, kötött és régi, megjavított, újraöltöztetett játékokat. Kedves kis bolt lenne - bár valószínűleg teljesen veszteséges -, ha időm lenne rá, vagy sokkal jobban megszervezném ezeket a folyton széthulló napokat. Nem tartja őket össze, gyanítom, semmi más, csak a kegyelem. S talán még a nappaliban, a kanapé egyik sarkában a maradék fonalak összessége, ez a színes zug, ötleteim lakhelye, boldogságom színtere.

Indián neve: Repkedő Bársonyfül.

Boldog esőt, boldog erdőt!
Boldog sáros cipőt!
Boldog mosást, boldog feltörlést!
Boldog elázott ruha összeszedést!
Boldog kutyatápos polc előtt való szemlélődést!
Boldog tappancsnyomokat!
Boldog idegenekkel való találkozást, akik már messziről megmosolyognak!
Boldog virágcserépborogatást, vécépapírgurigázást, kötőtűkihuzigálást!
Boldog lassúbb, gyorsabb, koszosabb, bolondosabb, hangosabb napokat!
Szeretettel: Sven.

Az évnek

ebben az időszakában még annál is jobban vágyik mindenki a fényre, még annál is jobban keresi, mint máskor.
Reggel az első dolgom, még a kávéautomata bekapcsolása előtt is, még a kis szív felrajzolása előtt is, hogy meggyújtom az asztalon levő mécsest.
Az evangélium üzenete is - ha egyetlen mondatban kellene kifejezni - a fényhez kapcsolódik: "...az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség." (János első levele 1:5)
Azért beszélek folyton erről, mert evvel küszködöm a legtöbbet.
Félek a sötétségtől. Félek a híradók beszámolóitól, a szívek keménységétől, a veszteségek fájdalmától, félek az öregedéstől s az emberi elme leépülésétől. Félek, mert a saját házam falai közt történik, s nem megoldás, ha nem nézek oda, nem törődök vele vagy nem veszem fel a terhét. Félek a saját sötétségemtől, a tudtom és szándékom nélküli vakságtól, hogy tévesen azt képzelhetem, csak nekem van igazam. Félek a haláltól. Az elmulasztott, vissza nem hozható lehetőségektől. A bezárt ajtóktól. Az értelmetlen napoktól.

Ezért minden még álmosan, borzasan meggyújtott mécses - csak úgy, a miheztartás végett - hadüzenet, a sötétség ellen. A félelem ellen.

A tennivalók mennyiségében, melyeket így is, úgy is el kell végeznie valakinek valahogy - és nagyon sokat, ez az igazság, csak azért, mert muszáj - arra törekszem, legyen néha legalább egy-kettő, aminek fénye van. Ami nem kötelező. Amit csak úgy kedvességből teszek, hogy örömszerzés céljából. Például nagy betűkkel legépelni és kinyomtatni egy régesrégi, giccses, ámde szép emlékeket visszahozó verset. Vagy ünnepien megteríteni, sok ragyogó, fehér gyertyával, még akkor is, ha mind kevesebben üljük körbe az asztalt.
Két napja, hogy így reggelenként már fagy. Közeledik a tél. A hidegen is átragyogó napfény vonja elképesztő szépségbe a megszokott, kedves tájat.
Boldog novembert! (Az egyik kedvenc hónapom.)