Kávé.

Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
Szeretem az ízét, az illatát, még a szó hangzása is annyira kedves. Jót tesz a vérnyomásomnak. Reggelenként első utam az automatához vezet. Csukott szemmel is megtalálom, megnyomom rajta a beindító gombot, beállítom az erősséget, mennyiséget, s hallgatom, hogyan darálja a gép a szemeket.
Egy csésze kávé  - enélkül ritkán indul a nap.

Ezért valami szépet kapcsolok hozzá. A csészéhez, a mozdulatokhoz, a daráló zajához, a konyhában lassan szétterülő, finom illathoz. Egy vágyat, egy sóhajt, egy imát - valamit, amit nem akarok elfelejteni, amit mégis minden reggel eszembe kell juttatni.
Kölcsönvett gondolattal mondom:
Lord, take all that makes me feel ground down and make it taste like grace for my soul. (Ann Voskamp)
Mert magamra gondolva millió dolog jut eszembe arról, ami nem tetszik. Amiért hibáztathatom, büntethetem magam. Ami miatt szégyenkezhetem.
A legfontosabb dolgokat - egyediséget, elhívást, értéket, kegyelmet - mindig elfelejtem. 
De mert kávét inni még sosem felejtettem el, egy ideje ehhez kapcsolom, így gyakoroltatom életem alapvető értékeit feledékeny szívemmel:
Ahogy az automata a kávészemeket, úgy vedd, Uram, mindazt, ami tönkretesz.  
Ahogy a kemény szemekből finom, forró ital lesz, úgy váljon minden, ami nehéz, kegyelmi ajándékká a lelkemnek.

Ki tudja. Lehet, majd száv év múlva egy szép napon ha felkelek, csukott szemmel is az fog először eszembe jutni, ami igazán fontos. Egyediség, elhívás, érték, kegyelem. S akkor majd ehhez fogom kapcsolni azt, amit akár el is felejthetek: megnyomni a gombot, beállítani az erősséget, hallgatni, hogyan darálja az automata a szemeket.
Egy csésze kávé. Akár nélküle is indulhatna a nap.
Mégis elkészítem, kockacukorral ízesítem, hogy édesebb legyen. A kávé is, az élet is.