Tízezer óra.

Állítólag ennyire van szükség ahhoz, hogy valaki valaminek a mestere legyen.
Kiszámoltam. Ez azt jelenti, ha elővenném a kottákat, s egy nap 24 órán át gyakorolnék a zongorán, akkor 416,67 nap múlva lehet, hogy zongoraművész lenne belőlem. Ehhez képest - régi gyermekkori álmomat valóra váltandó - 35 éves koromban elkezdtem heti 0,5 órát zenetanárhoz járni, otthon még gyakoroltam heti 1-2 órát, mindezt 2 éven át. Ez maximum 260 óra. A maradék 9740 hiánya miatt attól tartok, sose lesz belőlem zongoraművész.
De amúgy mesterszakács sem, pedig - kiszámoltam ezt is - 20 éve, mióta férjnél vagyok, összesen 10950 órát tölthettem a konyhában csak főzéssel. A mosogatásra szánt időt inkább nem számolom, még akkor sem, ha amúgy van mosogatógépem.
Közben szültem 3 gyermeket.
A porosodó diplomámba belefektettem összesen 7 évet.
A blogra írtam 2388 bejegyzést - ebből talán 40, ha igazán jó, csak ehhez meg kellett írni az összes többi 2348-at is.
6 éve járok heti 1,5 órát énekelni egy kórusba.
10 éve tanulom a német nyelvet. (Gyönyörű!)
Nem tudom kiszámolni, mennyi időt töltöttem olvasással. Beszélgetéssel. Hiábavaló dolgokkal. Hibázással. Értelmetlenséggel. Befejezetlenséggel. (Sokat.)

Tény, a tízezer órákat mindenki elhasználja valamire. Csak nem lesz mindenki mestere annak, amire, én legalábbis nem, hiába számolgatom, osztom szerteszét életem eddig eltelt idejét.
Inkább nem számolgatom, nem osztogatom.
Az egész több, mint a részek összessége.
Amiben szétszedve, egyenként nincs tulajdonképpen semmi különös, abban együttvéve ott van egy egész élet.
Vagy ha a kottáknál maradok, amiket egyébként valóban elővettem: különvéve az egyes hangjegyek csak hangjegyek.
Együttvéve kotta, dallam, zene, némelyikük mestermű.