Vadregény.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. Napok óta csak listákat írt, csomagolt, ruhákat, könyveket, ágyneműt, edényeket, a fazekat is elővettük, amit még tőlem kapott volt egy évvel ezelőtt a születésnapjára, amikor hivatalosan is felnőtt lett. Jövendő háztartásának első darabját szerettem volna, ha tőlem kapja.

Szombat éjjel hatalmas hó esett itt fent a dombokon. Vasárnap nem sokan merészkedtek ki a házakból. Az amúgy is csendes falu, ha lehet, aznap még csendesebb volt.
Kamásnit húztunk a nadrágunk fölé, úgy indultunk sétálni még egyszer, mielőtt elmegy, az erdőbe.
Előttünk egyetlen személy járt arra, de a nyomokból ítélve, még a kanyar előtt megtorpanhatott, félig megfordulva még kicsit toporoghatott, ide-odavetődve a biztonság s az érintetlen erdő kalandjának lehetősége között, majd döntött: inkább visszafordul.
Mi továbbmentünk.
Az erdő közepén levő házban lakó család sem mozdult ki aznap. Csak az ablakok világítottak a korai sötétedésben, a függönytelen üvegen át messziről is kivehető volt a szemközti falon kissé ferdén függő fekete-fehér esküvői fotó.
A hó teljesen kiszámíthatatlan mélységű volt. Néhol bokáig ért, máshol combközépig. A fák némelyike földig hajolt a ránehezedő fagyos hórétegek alatt. A fenyőfák többnyire egyenesen vészelték át eddig a telet, egy-egy gyengébb, magányosan álló fa derékben kettétört.
Az erdei állatok is szokatlanul csendesek voltak, mintha részei lennének egy éppen elkészülő fotó kedvéért mozdulatlanságba dermedt tájnak. Egyetlen őzike bátor, friss nyomai keresztezték útunk, keresztben haladhatott át nem sokkal érkezésünk előtt a behavazott ösvényen, majd eltűnt egy valószínűtlenül sűrű bokorban.
A kis tó teljesen behavazva. A forrásból, mintha csak egy mindenre elszánt, reményteljes gondolat lenne, cérnavékonyan csordogált a jéghideg víz. Mellette a faasztalon, padokon legalább félméteres, fagyos hóréteg.
A tájnak fehér, kék, szürke, sötétbarna és egészen világosbarna színe volt. És hóillata.
Itt-ott száraz füvek sárgája tűnt fel az út mentén, emlékei az elmúlt nyárnak.
Az erdő ajándékai: egy letört fenyőág s egy tölgyfa kicsi ága, rajta száraz, barna levelek. Hazahoztam őket, a konyhaablak párkányára tettem egy fehér bögrébe.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. S hiába voltam előtte és utána is annyira támogató, vidám  és bátor, amennyire csak tőlem telt: aznap hajnalban arra ébredtem, hogy folynak és folynak a könnyeim a párnámba.
Mégis. Ha rágondolok, míg élek, nem ez fog eszembe jutni.
Hanem az, ahogy előtte való nap hosszú ideig álltunk a fenyőfák alatt térdig süppedő lábakkal, kamásnin át is átázott nadrágban a hóban, miközben pici, kristálytiszta jégcsapokat törtünk le a fölénk hajló ágak hegyéről, semmiségekről beszélgetve, nagyokat nevetve, amint hangosan ropogtatva, mint a cukorkákat, esszük őket a ránk sötétedő lassú, fagyos téli délutánban.