Tuesday, February 12, 2019

Reggelenként


sosem úgy kelek fel, hogy köszönöm, de elég lesz, ha a mai napot épp hogy csak túlélem. Bár néha az is elég nagy teljesítmény.
Reggelenként én mindig egészen komolyan azt hiszem, megváltoztatom a világot. Megtalálom a hivatásom. Kitalálok valami eredetit. Vagy valami meglepetés ér. Nem tudom mi. Valami. Elkezdek végre élni! Nem csak létezni.
Vegyük például a tegnapi napot. Csak egy nap, amit itthon töltöttem. Ugyanabban a társaságban, házban, ugyanabban a csendes faluban, ahol mindig is töltöm a napjaimat. S ahol néha még reggeli előtt, a legelső nem-a-leggondosabban-megfogalmazott megjegyzésre elmegy a kedvem a létezéstől is, nem hogy a világ megváltoztatásától. Vagyis hát elmenne, ha nem úgy gondolnám, ahogy gondolom:
Nem azért vagyok itt, hogy kapjak, hanem azért, hogy adjak.
A világ körülöttem - ami pont olyan hétköznapi, érdekes, unalmas, kétségbeejtő, elbűvölő, mint mindenki más körül a világ - csak akkor változik meg, ha nem azt nézem, mi az, amit elvárhatok, hanem mi az, amivel szolgálhatok.
Próbáld csak meg minden erőddel megtartani az életedet! El fogod veszíteni.
Add oda másokért! Olyan szépségre fogsz találni, amiről nem is álmodtál.
Még akkor is, ha a világ legcsendesebb falujában töltöd a napjaidat, ugyanabban a házban, ugyanabban a társaságban, ahol mindig is.
Lehet, hogy csak a környék macskáinak lesz jobb a napja attól, hogy megtöltöd az ajtó előtti tálkákat. Lehet, hogy csak néhány cinke lesz boldogabb attól, hogy teleaggatod a bokrot madáreledellel. De akkor tényleg nem elfelejteni megetetni külön a macskákat is! Lehet, hogy csak a családnak lesz kényelmesebb a délutánja, ha rendbetett háztartás, meleg étel várja őket, mikor hazaérnek. Lehet, hogy csak a friss jogosítványos lányod szeme kezd el mosolyogni, mikor látja, vársz rá az iskola előtt, és ő vezethet haza a felügyeleted mellett még akkor is, ha kissé csúszósak az utak. Lehet, hogy csak az anyósodnak lesz kicsit örömtelibb a napja, mert elviszed magaddal bevásárolni.
Minden tovaszálló pillanat olyan, mint egy kicsi ajtó. Némelyiken nem lépek be soha. Mert fáradt vagyok, mert nincs kedvem, mert nem látom értelmét, vagy mert túl kemény hozzá a szívem.
De némelyiken belépek. Egy-egy alkalmat megragadok. És ott olyan szépségre találok, amiről nem is álmodtam. Olyanra, ami megváltoztatja a világot. Az enyémet legalábbis.

4 comments:

VRJúlia said...

:)
Némely reggelek...
Jó ringatózni a gondolatban, hitben (?), hogy elég erősek leszünk élni.
Köszönet a szóért!

Anonymous said...

Valahogy így érzek én is minden egyes új Nap reggelén... még a világot is képes lennék megváltani :)... Aztán ahogy telnek az órák... fogy az energiám... úgy foszlik szép a kora reggeli derűs állapotom is :)
De ez többnyire minden reggel újrakezdődik...
Köszönöm a mai bejegyzésedet is!

Piroska

. said...

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömöt hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem
nem arra, hogy megvigasztaljanak,
hanem, hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy szeressenek
hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.

Julianna said...

Annyira csodálatos,már megint!!!

Köszönjük,Márta!

Judith