Aki lélegzik, az él.
Aki önmaga
körül forog, az olyan, mintha folyton csak belélegezne.
Amikor nem tudok szép véleménnyel lenni magamról, mindig rájövök, ez olyankor és azért van, mert túl sokat foglalkozom a hibáimmal, a félelmeimmel, a múlttal. Tehát saját magammal.
Olyankor van, amikor sajnálom magam. Amikor mást
hibáztatok.
Amikor tárgyakat gyűjtök, csak úgy, hogy több legyen
belőlük.
Amikor elolvasok egy könyvet, végighallgatok tíz
TED-beszédet, aztán húsz igehirdetést, előadást egymás után is akár - mégsem változtatom meg az életemet.
De amikor odaadom magam,
amikor belefeledkezem valamibe, amikor hálás a szívem, s másokkal is
törődöm, amikor meg tudok változni, amikor nem akarom azt, ami nem az enyém, de teljes szívvel
akarom, ami viszont az, amikor nem adom fel - akkor elkezdek kilélegezni is.
Kapok és adok, anélkül, hogy
elvéteném a ritmust, anélkül, hogy felborítanám a lélekben az oly törékeny egyensúlyt.
Belélegzek. Kilélegzek.
Lélegzek.
Élek.
Thursday, February 28, 2019
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
5 comments:
Nálatok is érkezőben a Tavasz!
Csodásak a régi családi fotóitok!
Sokszor próbáltam már én is ezt megfogalmazni: nem sikerült, nem értették ("de hisz te adsz"),
az egyensúly, ige,n nagyon fontos
a belégzés (hogy építsem magam), és kilégzés, hogy lélegzetemmel építsek másokat (olyan vagyok mint Pinczési Judit versében "lélegzetemmel próbáltam elfulladva formáját tartósítani"...
http://hallgasside.blogger.hu/2016/03/18/kezemben-leggombbel )
olyan sokféle "adás" van
Nagyon köszönöm Márta �� Hédi
Ez most teljesen nekem szolt ❤ koszonom, hogy szavakba ontotted!
elbűvölt a karácsonyi kaktuszos fotód, nekem nem sikerült a napfényben fürdő ibolyámat így lekapni :)
Post a Comment