Csak aztán néha már korán reggel minden összedől. Egyszerűen semmi sem sikerül. Nem hogy valami másat, újat, nagyszerűt, eredetit nem hozok létre, de még a réginek sem látom hirtelen semmi értelmét. És még csak reggel van, és hét eleje, és január.
Vajon miért helyezte Isten az örökkévalóságot az emberi szívbe, ha az összes többi ajándéka itt annyira múlandó?
Véges az erőm. A kedvem. A reményem. Túl gyorsan telik le az időm, túl hamar ürül ki a hűtőszekrényem, a szennyeskosár meg épp, hogy sosem.
A határán annak, hol alakulhat még minden másképp is - bár már késő este van -, vagy maradhat minden mindegy alapon nyugodtan a régiben, kényszerítem magam, hogy felálljak. Kelj fel és járj.
Rizset veszek elő, és gombát, hagymát, fokhagymát, sajtot, olivaolajat, egy kis bort - simogató mozdulatokat, megszelídülő gondolatokat, s őszinte hálát a házimunkáért. Hogy van, hogy sohasem fogy el, hogy mindig van értelme, hogy végezhetem.
Ma estére ennyi jut a sok ragyogó újévi álomból: tisztára törölt konyhapult, néhány fazék.
Lesz holnapra is a családnak ebéd.
Ennyi elég.
7 comments:
Úgy szeretnék valami vigasztalót mondani erre most neked...
Nem jut eszembe semmi.
Csak az, hogy
van valami a szavakon túl - ami nagyon fontos, csak megfogalmaznom nehéz -, hogy nagy ajándék vagy (nekem olyankor (is), amikor a nehézségeidről (is) mesélsz), hogy megmutatod és elhihetem általad, hogy a legnehezebb helyzetből is fel lehet állni, ...
...és ha nem is az - és úgy - történik, ahogy nekem a legjobban esne, akkor is van értelme, akkor sem elvesztegetett nap (sőt), egy sem, amiben nem szárnyaltam, hanem szolgáltam, valami mást, de nélkülözhetetlent...
(kár, hogy nincs itt olyan fül, hogy "válasz erre", mert odatűzném, hogy a rizottóra én a végén szoktam kis petrezselymet is szórni)♥
Már megint az az érzésem van...
Szólnék rád, mint ahogy de sokszor - és de fölöslegesen - szóltam a nővéremre. Messze élt tőlünk, és hiába mondtam ezerszer: Feküdj le időben! Az éjfél előtti alvás nagyon fontos! Neked nem mondhatom, mert tudom, hogy kell a másnapi ebéd, kell még a belső csendességre időt szorítani, kell néhány oldal a könyvben, vagy néhány sor a naplóba... (Konyhapultja ragyogott, gyerekek maximálisan ellátva, lazítás csak elvétve...)
De az erő véges.
Szerezz vissza legalább egyetlen órát a korábbi lefekvéshez. Könnyebb lesz a másnapod.
Én korán alvó vagyok, és korán ébredő és nem mindig hagyom este ragyogó tisztán a konyhát, s ahogy vénülök még inkább elérkezik az eleresztések ideje.
Épp lelkendezni - pontosabban hálálkodni - akartam, elolvasván a soraid, hogy éppen, hogy megint, hogy pontmost és ugyanúgy és ugyanazt gondolod/éled át/ amit én, amikor olvastam a fenti kommenteket, és elszégyelltem magam...
Gyarló - vagy önző - módon sajátmagam vigasztalásának érzem a mindennapi soraidat, amit le is írok, és közlöm, de a lényeg - pedig az is ittvan bennem - , hogy pont azt írjam le, hogy bár segíthetnék, vagy hogy egy vígasztaló szót küldenék így az éteren át, nem mindig sikerül...
Szóval, én "csak" köszönöm, hogy Ember vagy, s ezt láthatjuk, olvashatjuk, s nekünk is elfogadhatóbb, hogy érezzük, nem olyan nagy baj, ha nem minden tökéletes....
Hogy mennyire ismeros ez az egesz!A kulonbseg csak annyi .hogy nem tudnam ily elethun ecstelni azt amit nap mint nap megelek s foleg eb elejen a vadunatuj lap elott!Krikszi ne szegyeld
Egyszerűen csodás(megint)
Én sem érzem,hogy vigaszra vár Márta....a vigaszt mar meghozta az éjféli főzés.mint egy ima..nemde?és olyan szépen írta,megint.meg inkább igazul..!
Post a Comment