Teljes szívvel.

Egy ideje minden reggel rajzolok egy apró szívet a csuklómra. 
Nem költői ihletettségből.
Először - valamilyen konkrét eset kapcsán - inkább csak valami kétségbeesésféle motivált, azt hiszem, valami elszántság, szenvedély, féltés, elkeseredés. Emlékeztetni akartam önmagam, nehogy elszalasszam, nehogy folyton elrontsam az egyetlen célt és utat, amiért és ahogy meggyőződésem szerint élni érdemes: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, lelkeddel, értelmeddel...szeresd felebarátodat, mint magadat.
Nincs időm minden mondatomat, tettemet utólag analizálni. Nincs időm eldönteni - menni kell tovább -, megfelelt-e vajon a mércének, ami az embernek önmagában véve itt amúgy is megugorhatatlanul magas. Ha egyedül élnék valahol egy szép erdő közepén, szelíd őzikék társaságában, talán akkor, esetleg...
A kezeim ritkán tétlenek, a kis szív gyakran a szemem elé kerül. Néhány mondatot másképpen fejezek be miatta, mint ahogy elkezdem. Néhány mondatot ki sem mondok hangosan. Vagy épp hogy kimondom. Nem számolom, már egyetlen, enélkül elkallódó jó szóért is megéri.
Estére elhalványul. A nap utolsó mosatlanjait amikor még elmosom, arra gondolok: még látható egy kicsit, ma is kitartott, ma is megtartott, ma is elég volt.
Másnap reggel pedig újrarajzolom.