Examen.

Ha megkérdezném magamtól, mi volt az elmúlt néhány napban a legszebb élményem, akkor egy egészen félreeső mozzanatot választanék. Pedig lenne ennél sokkal látványosabb, dicsőségesebb, a komfortzónámtól messze történősebb is. Mégis azt a pillanatot választanám, valamelyik késő délután, ott a mosogatókagyló mellett, kezeimmel a habos vízben, amikor bejött a konyhába a férjem, és beszámolt valamiről, vagy kérdezett valamit, vagy mondott valamit, amiben nem értettünk amúgy egyet. S én tudtam úgy válaszolni, olyan (szerető) hangsúllyal és olyan (jó) szavakkal, hogy végül - egy lehetséges, és régebben minden bizonnyal meddő vitatkozásba torkolló végkifejlet helyett - arra tett megjegyzést, hogy megváltoztam. Hogy ez a mostani énem sokkal kedvesebb.
Ezt választanám, mert nem veszek észre magamon semmiféle változást, mégis megtörténik. Mint az orchideák ahogy időnként meg-meglepnek gyönyörű virágokkal.
Ezt választanám a váratlansága, a reménnyel való teljessége miatt. Míg élek, lehetséges a virágzás, a meglepetés.
S ezt választanám, mert olyasvalaki mondta ezeket a szavakat, aki valóban ismer. Aki előtt nincs időm hosszasan csiszolgatott mondatokat megfogalmazni. Aki előtt nem tudok filtert tenni, mint valami sejtelmes instagram-fotóra, a valóságra. Akivel nem csak néha talákozom, nem csak azután, ha előtte már ráncba szedtem magam valamennyire.

Hetente legalább egyszer - bár jó lenne naponként - Szent Ignác Examen című imáját alapul véve megvizsgálom önmagam. Reflektálok arra, ahogy az elmúlt nap vagy napokban éltem. Megnézem, mi az, amiért köszönettel tartozom, mi az, amiben jó voltam, mi az, amiben hibáztam, mi az az élmény, amiről szeretném, ha növekedne, kibontakozna. (Így jutott eszembe ez a történet ott, a mosogatókagyló mellett. Különben elfelejtettem volna.) S végül, bármi is történt, leteszem, továbblépek s új reménnyel tekintek a holnapra.