Ami megmarad.

Ahogy telnek a napok, a hetek, az évek, mindig vannak dolgok, szokások, emberek, amik-akik csak úgy eltűnnek. Hirtelen, viharos szakítással vagy észrevétlenül, apránként. A gyerekek is felnőnek, már nem akarnak velünk utazgatni, saját kalandokra indulnak. Lassan kiürül a ház, vagy mégsem, csak jelentősen megváltozik benne az élet ritmusa. Van ami elkopik, kimegy a szokásból, megunjuk. Vagy saját elhatározásból, hosszas fontolgatás után lemondunk róla, hogy odaszánhassuk magunkat más, fontosabb dolgoknak.
Tegnap jöttem rá - egy régi baráttal való rövid levélváltás révén -, hogy nem olvasok már blogokat. Ez azért mégsem igaz, mert amiket régebben olvastam, azokat tulajdonképpen mind olvasom most is. Hűséges olvasó típus vagyok. És azért mégis igaz, mert nem nagyon van mit olvasni. Akik régebben írtak, azok közül egy kezemen meg tudom számolni, hányan írnak még mindig. A saját bejegyzéseimhez érkezett kommentek száma alapján nem csak az írók, az olvasók száma is fogyatkozik.
Változnak a dolgok, és ez tulajdonképpen jó. Annyi új, a sajátunkénál sokkal érdekesebb, színesebb világ létezik. Egy-egy új nyelv megtanulásával megsokszorozódik az elérhető, érthető tartalmak száma, és én kíváncsi vagyok, mindent tudni, olvasni, látni akarok.
És mindig, újból és újból eljutok oda, hogy tudatosan lemondok erről-arról. Ami tulajdonképpen érdekelne. Csak akkor nem lenne időm, figyelmem minden nap lassú sétára menni egy idős nénivel, aki egyébként az anyósom. Nem lenne időm naplót írni a kockás füzetbe. Nem lenne időm csak úgy nézni őszi reggeleken a dombokra aláereszkedő ködöt. Nem lenne időm a saját kollégáimra, kórustársaimra, az emberekre, akik lehet, hogy nem annyira érdekesek, újszerűek, mint ahogy én sem vagyok sem túl érdekes, sem túl újszerű, de itt vannak és én is itt vagyok. Reálisak vagyunk.
Néha lemondok ezekről a távoli világokról és leülök a konyhaasztalhoz. Kicsit odébb tolom a reggeli után még ott maradt tányérokat és bejegyzést kezdek el írni ugyanabba a régi, ütött-kopott, hosszú évek óta szeretettel írt blogba. Ez a bejegyzés is arról fog szólni, amiről az összes többi. Talán nem is érdemes megírni. És mégis megírom, mert van, ami megmarad. S mert hiszek abban, hogy minden életnek jelentősége van. S mert mindenkinek szüksége lehet néhány keresetlen, emberi, jó szóra egy ilyen esős, semmi különös, hétköznap reggelen.