Talán az egyik leggyakrabban feltett, legfontosabb kérdés.
A válaszom: egyedül és együtt.
Ezúttal is egyedül indultam el.
Az első alkalommal, múlt évben, az volt a fő célom, hogy megköszönjem az életemet.
Most kérdéseket vittem magammal, igazából csak egyet és választ is kaptam rá. Személyes.
Mielőtt elindultam, egy-egy dalt kértem azoktól az emberektől, akik a legközelebb állnak hozzám ezen a világon. Családtagok. Barátok. Egy szűk kör. Ezt a listát hallgattam újra és újra, amikor különösen is hosszú és nehéz volt a napi út.
Gyalogolni többnyire egyedül.
Az átlaghoz képest lassabb, de hosszan kitartó ritmussal, úgy, ahogy minden mást is az életben.
Néha szóba elegyedtem emberekkel és olyan érdekes beszélgetések alakultak ki, hogy aztán akár kilométereken is át együtt mentünk. Majd bejelöltük egymást az Instagramon, elköszöntünk és mindenki ment egyedül tovább.
Néhány nap múlva már voltak ismerőseim. Emberek, akikkel egy szálláson éjszakáztunk valahol, együtt reggeliztünk, egyszerre álltunk meg útközben inni egy kávét, akikkel már kölcsönösen tudtuk egymás keresztnevét. Egy laza, de mégis fontos, megtartó háló.
Az úton olyan emberekkel beszélgetünk, akikkel a "való" életben talán nem. Nagyon kevesen érdeklődnek az iránt, hogy mi a foglalkozása a másiknak. Nem ez a fontos. Legkésőbb itt kiderül, nem ez adja az identitást. Mindenki nagyjából ugyanolyan ruhadarabokat visel. Mindenki ugyanoda tart. Mindenki ember. Szüksége van ételre, egy ágyra, hogy valahol kimossa az aznap viselt ruhákat, hogy zuhanyozhasson. Mindenki izzad, éhes, fáradt és éjszakánként van aki horkol, s van, aki elviseli a horkolást, ébren forgolódva. Osztozunk az emberi mivoltunkban.
