Minden olyan szép! #45

- Inspiráló emberek. - Sok embertől tanulok sokmindent, de számomra az írók a leginspirálóbbak. Az egyik közülük, írtam már róla a blogon, a Csehországban született német író, Peter Kurzeck. Nem túl híres, nem mainstream, nem könnyű olvasni, de én nagyon szeretem. Mikor a kezdeti, elhúzódó nehézségek után már tudott úgy és annyit írni, hogy megéljen belőle, valóra váltotta egyik nagy álmát. Mivel nagyon szerette a vidéket, rendszeresen Dél-Franciaországban töltötte az évek legnagyobb részét, Uzés városában. Itt bérelt egy lakást és itt írt. Kialakított egy egyszerű napirendet, majd végigdolgozta az itt töltött hónapokat. Megkereste azt a helyet, ahol a kreativitása leginkább ragyogott és lehetővé tette magának ezt az életmódot.

- Provence. - Ezen a héten utazunk. Két éjszakát - egy teljes napot - kérésemre Uzésben is eltöltöttünk. Már másodjára. Néhány évvel ezelőtt már átutaztunk itt. Életem egyik legszebb élménye volt. Még mindig gyönyörű. Mesebeli. Amikor ma reggel talán éppen abban a pékségben reggeliztem, ahol néhány évvel ezelőtt az egyik kedvenc íróm is, miközben a zajos utcán halkan esett az eső és a mellettem levő asztalnál kávézó madámok hiába akartak beszélgetni velem - sajnos nem tudok franciául! még nem! - akkor azzal köszöntem meg csendesen a nem mindennapi ihletet, hogy teleírtam sok-sok oldalt a füzetemben. Csak úgy repült a tollam a papíron. Mert valóban: vannak helyek, ahol egy kicsit szebben ragyog minden. És én nem bánom, ha a világ végéig is kell elmenni, hogy megpillantsak egy-egy ilyen különleges helyet.

- Nem szükséges magyarázkodni. - Mikor elutazunk valahova, általában a következő mondatokkal reagálnak az emberek. "Már megint?" "Nem ismerek senkit, aki annyit utazna, mint te." "Ezt nem mindenki engedheti meg magának." "De jó dolga van egyeseknek!"

Észrevettem magamon, hogy szinte hibásnak érzem magam. Késztetést érzek rá, hogy elmagyarázzam, a szabad heteknek milyen ára van. Hogy én amúgy nem nyolc órát dolgozom, amikor dolgozom, hanem sokkal többet. Hogy sokféleképpen lehet utazni s hogy mi soha nem a luxust választjuk. S persze, én is tudom, valóban, milyen jó dolgom van.

Nem csak utazás témában gondolom mindinkább, hogy nem szükséges magyarázkodni. A jóindulatú, valódi kíváncsiságon alapuló kérdésekre szívesen válaszolok. A viccet is értem, remélem, többnyire. De azt hiszem, sokkal több minden lehetséges, mint azt gondoljuk. Ha rosszul esik valakinek más szebbnek, érdekesebbnek vélt élete, az annak is lehet a jele: ő is valami hasonlóra vágyik. De ezt nem az én tisztem megmondani. Én csak megpróbálok kevesebbet magyarázkodni. Nem szükséges.

- Kreatív élet. - Két tényező szükséges a kreatív élethez. Egyrészt, hogy lehetővé tegyünk magunknak találkozásokat olyan emberekkel, szövegekkel, szépséggel, amire rácsodálkozhatunk. Ez mindig ajándék. Mindig különleges. Mindig spontán. Nem lehet kikényszeríteni. Érdekes módon, ami mégis lehetővé teszi, az a struktúra. Az a néhány stabil pont a napirendünkben, amit akár utazás alatt is be lehet tartani valamilyen szinten. Ilyen nekem a reggeli kávé és naplóírás. Bármi foglalkoztat, annak én helyet adok. Ha senkinek sem mondom el, akkor is szabad léteznie a papíron. Olvastam egy cikket valahol C.S.Lewisról és rájöttem, nagyon hasonlított a napirendje a Peter Kurzeckéhez. Mindketten zseniális műveket alkottak, ragyogó ötleteik voltak napi szinten, és mindketten nagyon strukturáltan éltek: reggeli, írás, ebéd, séta, délutáni tea, C.S.Lewis szerint ez utóbbit szigorúan egyedül, Kurzeck az espressot preferálta, majd újból néhány órányi munka. Este idejében lefeküdni. Számomra ez nagyon érdekes, mondhatni, szinte lenyűgöző: valami, aminek rendszeresen helyet adunk az életünkben, lehetőséget teremt kivételes találkozásokra, ötletekre. Tanulom, a legjobbaktól, a kreatív életet. Bár én, egyelőre, csak annyit ígérhetek, hogy utazás közben is, telefonon pötyögve is - ami egy kínszenvedés - megpróbálom hűségesen írni a szerdai rovatot a blogon. Mert minden, néha valóban minden olyan, de olyan szép.

Rend.

Talán mivel a munkám során nagyon-nagyon precíznek kell lennem, mintegy egyensúlyképpen az itthoni íróasztalom és a szekrényeim - ebből pontosan kettő van, amit a magaménak nevezhetek, az egyikben a ruháimat tartom, a másikban minden mást - rendszeres időközönként káoszba fulladnak. 

Ma az íróasztalomat és a minden-más szekrényem rendbetevését céloztam meg. 

Miközben az egyik kliensemmel egy régóta húzódó ügy utolsó simításain dolgoztam, apránként, párhuzamosan haladtam a renddel is. 

Először is mindent kipakoltam a folyosón a földre. 

Minden rendrakás azzal jár, hogy először is még nagyobb lesz a rendetlenség. 

Kipakoltam a mappákat. Ki a kötésmintáimat. A szakácskönyveket. A pezsgőspoharakat, amelyeket direkt a születésnapomra vettem néhány évvel ezelőtt, mert feltétlenül koccintani akartam a barátnőimmel. A képeslapjaimat. Az összes, valaha volt írásprojektem jegyzeteit. A munkahelyi jegyzeteimet. A perzsatanulás jegyzeteimet. Megtaláltam az elveszettnek hitt napszemüvegemet. A kávégép tisztításához szükséges folyadékot is megtaláltam. Kipakoltam a füzetkészítéshez szükséges szerszámaimat. A naplóimat. 

Ez utóbbiakat, pedig nem is volt annyi időm, egyenként megnéztem és időrendben sorbaraktam. Rájöttem, igazából csak hat éve vezetek úgy naplót, hogy minden egyes nap több oldalt is teleírok. Azelőtt inkább csak időszakosan, vagy csak ötleteket jegyeztem fel. Amikor egészen kicsik voltak a gyermekeim, egyáltalán nem írtam. Akkor, úgy emlékszem, nem is olvastam. Csak a legfontosabb dolgokkal volt időm foglalkozni, azt hiszem. Megszámoztam az utóbbi évek füzeteit. Lefotóztam őket. A fotót elküldtem a lányomnak, azzal az üzenettel, hogy majdani halálom esetén, legidősebb gyermekemként őt illeti meg a feladat, hogy elégesse őket. Visszakérdezés nélkül, a lehető legkomolyabban megígérte. Egy pillanatra megrendített annak a jövőbeni mozzanatnak a fájdalmas szépsége.

Majd folytattam a munkámat és nevetnem kellett, mennyire jellemző rám a szekrényem. Az egyik polcon pezsgőspoharak, közvetlenül mellette az ablakpucoláshoz használt kendőim, alattuk a gondolataimat megörökítő, kézzel teleírt füzetek. Megszámozva! Ez az apró részlet különösképpen is boldogsággal tölt el.

Megtaláltam a múlt évben megálmodott és saját kezűleg fűrészelt, festett őszi falucska alkotóelemeit. Most csak össze kellett ragasztanom őket. Helyesbítek, a kis gombákat nem én fűrészeltem, nem én festettem. 

S most itt ülök a gyönyörű rendben. 

Nem is merek nyúlni semmihez.

Mert ahogy megérintek valamit, máris kezdődik elölről a jól ismert folyamat. 

Apró, észrevétlen változásokkal csúszik vissza a környezetem a kedves zűrzavarba.

Nem elég egyszer s mindenkorra, újra és újra kell teremteni, ahányszor csak szükséges, a világunkat. 

 

Nem én vagyok a rendetlen. 

Az örökkévalóságnak ezen az oldalán ez a dolgok természetes rendje. 

Minden olyan szép! #43

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Itthon. Nagyon szeretek itthon lenni, ebben a nem túl modern, de számomra kedves házban, amelyikben most csak ketten vagyunk, de még mindig tele van emlékekkel azokból az időkből, amikor minden egyes szobának volt lakója. Lehetne szebben is berendezni, felújítani, átalakítani, de mi mindig is inkább utazásra költöttük a pénzt, ahonnan olyan jó visszaérkezni ide.

- Részletek. Nem csak úgy általában szeretem a mindennapokat, hanem részleteiben. Szeretem a flaneling érintését a bőrömön és szeretek borús őszi délutánokon bebújni a takaró alá. Szeretek frissen szedett gombát sütni vacsorára, egy kis fokhagymával, sóval, borssal fűszerezve. Szeretek reggel kilépni a balkonra. A dombok fölött őszi köd lebeg. Szeretek esténként nyelvet tanulni. Őszi faleveleket préselni az éppen olvasott könyvbe. Esténként a csillagos ég felém forduló, földig hajoló csöndje. 

- Munka. Szeretek későig bentmaradni az irodában. A táskám mélyén rátalálni egy kissé már elmorzsálódott kekszre, ami éppen elég lesz arra, hogy ne legyek túl éhes a még hátralevő két órában. A régi épület valamelyik lakásából zongoraszó szivárog be hozzám a résnyire nyitott ablakon át. Szeretem, hogy már majdnem sötét van és a parkolóban már majdnem csak az én autóm várakozik. Szeretem ezt a fáradt és boldog érzést, ami ilyenkor elönt. Összekapcsolom a telefonomat az autó hangszórójával és tovább hallgatom Wendell Berry Jayber Crow című könyvét, amit még a Caminon vettem meg akkor, mikor eljutott hozzám is a nagyon szeretett író-költő halálhíre. Úgy belemerülök, hogy eltévesztem a lekanyarodást, továbbautózom, eltévedek hazafelé menet, ennyi év után is.

- Wendell Berry. A hátizsákomban hordozom a verseskönyvét és reggelenként is elolvasok egy-egy verset. Európában kevésbé híres, de én már régóta olvastam és szerettem az írásait. Sokat tanultam és tanulok tőle arról, hogy mit jelent szeretni azt a helyet, ahol élek. Az írásaiban fő szerepe van ennek a témának. Megismerni és vigyázni a környezetre. Megtanulni a növények, a fák, az állatok neveit, ismerni az embereket. Fontosnak tartotta a kétkezi, fizikai munkát és a jó szomszédi kapcsolatokat. A világ úgy általában nagyon másfelé tart, de konkrétan még mindig lehetséges, lehetségesnek kell lenni ilyen egyszerűen, ilyen kézzefoghatóan, ilyen szépen élni. 

Kérdések, válaszok.

Útvonal. Bár újból a portugál El Caminon mentem végig, a portugál részen egy másik útvonalon mentem, ezúttal amennyire csak lehetett, az óceán mentén. A spanyol rész körülbelül 120 kilométere majdnem ugyanaz volt, mint a múltkor, de itt is tettem kitérőket. Érzés szerint egy teljesen más út volt, már csak azért is, mert én sem ugyanaz a személy vagyok, mint a múltkor.

Mások beszámolói nem befolyásolnak nagy mértékben. Az utóbbi évben nem is olvastam, nem néztem egyetlen beszámolót sem. Talán ezért is esik nehezemre egy sajátot írni, mert minden út más. Ami az egyiknek életet megváltoztató élmény, az a másiknak nehézség vagy olyasmi, amit valahogy túl kell élni. Vagy amivel egyfajta csodálatot akar kivívni. Ugyanazon a napon megtett útszakaszt, ugyanolyan időjárási körülmények között két ember teljesen másképp él meg.

Itthoni lét. Azt írtam róla, úgy folytatom, mintha el sem mentem volna. Furcsán hangzik, de tényleg így van. Van bennem egy mély békesség, hogy ezeket az élményeket lehetővé tettem magamnak, ezeket az emlékeket, amelyekből, míg élek, meríthetek. Forrássá válnak bennem. Valamilyen módon mindig útközben vagyunk. Maga az út az otthonunk. Mi magunk vagyunk a folytonosság, ugyanazok a személyek vagyunk, bárhol. Nincs külön egy utazó és külön egy irodában dolgozó énem. Talán ezzel tudom részben megmagyarázni, miért nincs szükségem hetekre ahhoz, hogy magamhoz térjek. (Leszámítva a két délutánt, amit végigaludtam.)

Praktikus, emberi dolgok. Van, aki úgy teszi meg az utat - ha a pénztárcája is megengedi -, hogy hotelekben alszik, külön szobában. Én ajándékba kaptam a férjemtől a szállásokhoz szükséges pénzt, de nem csak ezért próbáltam a legolcsóbb lehetőségeket kiválasztani. A legtöbb vándor albergueben száll meg. Nekem fontos volt együtt lenni másokkal, még akkor is, ha a két hét alatt soha nem tudtam kialudni magam. Sok szálláson gondoskodtak arról, hogy legyen egy kis függöny az ágy körül. Vagy saját lámpa. Ezek luxusnak számítottak. Aludni (próbálni), a mosdót használni - nem ugyanolyan, mint itthon. De úgy éreztem, vagyok még annyira rugalmas, hogy ne ez legyen a legfontosabb.

Veszélyek egy magányos nő számára. Nulla veszélyt érzékeltem, mindkét utam alatt.

Évszak. Az első Caminot késő tavasszal, a mostanit nyár végén, ősz elején tettem meg. Most nagyobb volt a forróság, de az eső is többet esett. Körülbelül négy napon át az elején minden nap esőben gyalogoltam, volt, hogy mindenem átázott, az esőköpeny ellenére. Hozzátartozik az úthoz.

Férj. Hogy "elengedett-e". Huszonnyolc év házasság után az utóbbi években külön is elmegyünk oda, ahova szeretnénk. Ő is, én is. Megbeszéljük. Én nem szeretnék télen átkelni a hegyeken vagy vadsátorozni, ő pedig nem feltétlenül rajong az ilyesfajta vándorlásért.  

Apró történetek útközben. Megfigyeltem, hogy Spanyolországban sokan fejtenek keresztrejtvényt. Leülnek egy kávézóban, rendelnek egy jegesteát és előveszik a rejtvényes füzetüket. /  Az út felfedte az előítéleteimet. Az egyik szálláson egy négyágyas szobában kaptam helyet, s mikor megérkeztem, még csak egy dél-koreai, hetven év körüli férfi volt ott. Ő is nemrég érkezett, izzadt volt, valamilyen oknál fogva volt egy üveg bor az ágya mellett és én azonnal formáltam róla egy nem túl kedvező képet. Arra gondoltam, na ő biztos fog horkolni. Csak röviden köszöntem neki. Az első gondolatról nem tehetünk. A másodikat már mi alakítjuk. Ezért, a második gondolat után már azt is megkérdeztem, honnan jött, kifejeztem, hogy örülök az ismeretségnek. Később kiderült, a lányával járja végig az utat úgy, hogy mindig a szállásokon találkoznak, hogy nagyon csendes, udvarias és egyáltalán nem horkol. A csomagját egy szállító cég vitte-hozta, ezért fért el a bor, délután főzött magának és elfogyasztott egy pohár bort hozzá. / Egy francia nyugdíjas úriember ugyancsak tanított valamire. Többször is találkoztam vele, mindig olyan érzésem volt, valami főnökféle lehetett régen, mindenkinek parancsolni akart. Egyszer együtt reggeliztünk az egyik szálláson, megkérdezte, leülhet-e velem szemben. Csak néhány szót tudott angolul, de el tudta nekem magyarázni, ő annyira szenved, mert nagyon szeret beszélni, de csak franciául tud, ezért most nagy bánatára gyakorolnia kell a csendet. Hatalmasat nevettem. Még most is elmosolyodom néha, mikor eszembe jut viccesen szomorú ábrázata. / Kora reggel, ahogy ott állok egy közös konyhában arra várva, hogy elkészíthessen a nescafémat. Az egyik lány éppen eltörölgette a csészét, amiből ő ivott és szótlan mosollyal odanyújtotta nekem. / Az utolsó előtti délutánt egy nagyon csendes helyen töltöttem, vasárnap volt, minden zárva. Kiültem a kertbe, órákig beszélgettem egy fiatal amerikai lánnyal, aki az édesapjával indult el. Meséltem neki a lányaimról. Megosztottam vele a vészhelyzetekre tartogatott ropit. Aláírtam a rózsaszín papucsát. A végén azt mondta, hogy egy "cool" anya vagyok. / Ezúttal is lettek barátaim, akikkek együtt ebédeltünk megérkezés után Santiagoban. / A megérkezés utáni órákban egyszerűen csak ott ülni, feküdni a téren, járkálni az utcákon, ismerősökre találni, közös fotókat készíteni.

Milyen kérdéssel indultam el. Általánosságban véve az a kérdés foglalkoztat, hogy mit jelent szabadnak lenni. Az Instagramon minden nap összeállítottam egy kis összefoglaló videót, az utolsó napihoz Demjén Ferenc Szabadság vándorai című dalát választottam ki. Ez olyan mély és szerteágazó téma, annyi árnyalata van és annyira személyes, hogy lehetetlen erről bővebben írnom. Csak azt tudom mondani, bátran feltehetjük a kérdéseinket és elindulhatunk megkeresni a választ. Visszafele jövet, már útban a repülőtérre, megláttam egy bolt ablakában egy kék porcelánmadarat. Bementem és megvettem. Emlékeztetőül. 

 

Bármilyen megszokott és biztonságos és előre elkészített és díszes is a kalitka, ami valamilyen értelemben fogva tart: 

az ajtaja nyitva van. 

De repülni - 

repülni nekünk kell.

A legnehezebb, legszebb nap.

Sokkal erősebbek vagyunk mint azt gondolnánk.

Szombaton, az út tizenharmadik napján, úgy döntöttem, teszek egy összesen öt kilométeres kitérőt. Olvastam ugyanis, hogy Herbonban még mindig működik egy franciskánus kolostor - összesen három szerzetessel -, ahol Camino vándorokat is fogadnak. Nem lehet előre helyet foglalni, aki először érkezik, az kap ágyat. A szállás, ahogy a régi időkben, még mindig "donativo" elv alapján működik, tehát mindenki annyit fizet, amennyit tud.

Aznap reggel, minden bátorságomat összeszedve, még sötétben elindultam. Nem csak a sötétség igényelt bátorságot, amiatt is aggódtam, ha esetleg nem lesz helyem, ott leszek a semmi közepén szállás nélkül, fáradtan. Szinte megállás nélkül tettem meg az utat, annyira szerettem volna ezt a különleges élményt megtapasztalni. És valóban, az út egyik legszebb élménye lett.

Rajtam kívül csupa fiatalok voltak ott aznap. Mert ők még természetesen bátrak. Nekem ezt gyakorolnom kell. Egy adott pillanatban még az is bátorságot igényelt, hogy ne érezzem magam közöttük kívűlállónak. De ez csak az én fejemben volt, ők nem törődtek a születési évemmel. 

Megérkezés és nyitás után bejelentkeztünk, megmutatták az ágyainkat. Én egy orosz lánnyal osztottam meg a fülkét, ahova csak egy emeletes ágy fért el. Délután hat órától végigvezettek minket - a szerzetesek privát lakóterét leszámítva - a kolostor egész területén. Elmesélték a történetét. Láthattuk a gyönyörű kertet. Nyolc órától mise volt, spanyolul, a helyiekkel közösen. A végén előrehívták a zarándokokat, külön áldásra. De én erről nem tudok könnyek nélkül még írni sem, olyan szép volt. Körbeálltunk. Az idős pap átváltott tökéletes angolra, egy cetliről felolvasta, melyik nemzetiségből hányan vannak ma este és kérte, jelezzük, melyikünk az. Ilyen egyszerű gesztussal megteremtett egy légkört, ahogy mindenki egyenként láthatóvá vált. Majd megáldott bennünket az ároni áldással, és kérte, akkor is, ha valamelyikünk nem hinne, mondjuk rá minden mondat után az áment. Majd tanított minket. Kimondott olyan mondatokat, amelyek válaszok voltak az én kérdéseimre.

Kilenc órától közös vacsora volt. Főztek nekünk. Levest, tésztasalátát, volt hozzá kenyér, víz és úgynevezett nyári bor. Desszertként frissen szedett szőlő és füge a kertből. A hospitalero ült az asztalfőn. Kiderült, már negyvenhétszer végigjárta a Caminot. Tehát kérdeztük. Az egyik kérdés az volt, melyik volt a legszebb útja. "A legszebb út" - válaszolta a vastag szemüvege mögött huncutul megcsillanó szemmel -, "a legszebb út mindig a következő Camino." És én csordultig megtelt szívvel arra gondoltam, már csak ezért az egy mondatért is megérte. 

Reggel zenével ébreszettek. Az Ave Maria-val. Az asztalon már ott állt az egyszerű reggeli. Kávé, vaj, lekvár, a tegnap estéről megmaradt kenyér. Müzli és tej. Majd, még mielőtt felkelt volna a nap, mindenki továbbindult.

Mikor két nap múlva megérkeztem Santiagoba, ahogy mentem az utcákon, egyszer csak hallottam, ahogy valakik kiáltják az út másik oldaláról a nevemet. Márta, Márta! A kedves fiatalok voltak, akikkel megosztottam a szállást a kolostorban. Örültek, hogy én is megérkeztem. Kicsit beszélgettünk, majd elbúcsúztunk. Have a beautiful life! Szép életet kívánok nektek! - mondtam nekik búcsúzóul. You too! You too! - válaszolták, majd ment mindenki tovább. 

Én is feltettem az asztalnál egy kérdést a vendéglátónknak. "Volt már olyan eset, hogy valakit elküldtetek azért, mert már nem volt hely?" Rám nézett, és csak megrázta a fejét. S én, aki annyira féltem, annyira siettem, hogy se enni, se megpihenni nem mertem az úton, végre megértettem a legfontosabb üzenetet. 

Van hely. 

Aki jönni akar, jöjjön. 

Aki messzi utakra indul egyetlen áldásért, jöjjön.

Van hely.

Mindenkinek.