16.

 

Minden - külső, belső - utazásnak van egy-egy mélypontja. 

Tulajdonképpen még különösebb ok sem kell hozzá.

Mert azt, hogy éjfél után - hasmenés miatt feltétlenül szükséges - macskafürdetéssel kezdtem a vadonatúj napot, vagy hogy korán reggel munkába menet, még sötétben, telibe találta az autó bal visszapillantó tükrét egy szembejövő jármű, nem nevezném igazán nyomós oknak. 

Körülbelül egy hete írom az adventi képeslapokat. Most már ott tartok, hogy csak meg kellene címezni a borítékokat, s már postázhatom is őket. De ez a szép, várva várt, aprócska feladat is hatalmas hegynek tűnik éppen, s ha jól sejtem, ma sem lesznek elküldve. Különben is nyolc perc múlva zár a posta.

Mi segít:

nem túlelemezni, nem elítélni magamat, hogy miért nem ragyogok adventi fényben,

celluxszal megragasztani valahogy a visszapillantó tükröt, épp csak annyira, hogy vissza tudjak pillantani, amikor ma este még beautózok a férjemért a városba ( a másik autó szerelőnél van),

megágyazni, mert ma reggel elmaradt,

megírni a mai blogbejegyzést, nem pánikolni, hogy már megint ilyen későre maradt, vagy ma talán el is marad,

holnapra halasztani a képeslapokat,

főzni egy kanna teát,

megtornáztatni az íróasztal mellett berozsdásodott testemet,

mégiscsak megcímezni a borítékokat,

elolvasni két oldalt az adventi könyvből,

elég lesz egy is,

kihúzni néhány elemet erről a listáról,

gyertyát gyújtani, a fény felé fordulni, beismerni, hogy

attól még, hogy ilyen kaotikusra sikerült a nap, még 

nem veszett teljesen kárba, volt benne érték, s bár 

már csak néhány órányi idő van hátra belőle,

még mindig megragadhatom a gyeplőt,

még mindig széppé tehetem.