Thursday, February 6, 2025

Az elmúlt

napokban nem voltam itthon, látogatóban jártam. 
Vonattal mentem, jöttem. 
Teljesen elfelejtettem, pedig, mint mindig, a legutóbbi vonatutazás után is megfogadtam: soha többé nem indulok el fülhallgató nélkül. 
Főleg akkor nem, ha, mint most is, Deutschland Tickettel utazok valahova, ami ugyan árban verhetetlen, de mivel csak a regionális vonatokat vehetem igénybe, minden utazás egy örökkévalóságig tart. 
Ami egyébként nem baj, mert szeretek lassan utazni. 
Szeretek közben olvasni, nézni a tájat, az embereket, jegyzetelni, ha valami érdekeset hallok, látok. 
Semmiképpen sem szeretnék egy elzárkózott, hangszigetelt világot. 
Általában nem teszem a csomagomat sem a mellettem levő ülésre. Nem akarom magamat elbarikádozni.

Csakhogy. 
Az emberek, akiket eredetileg és elméletben oly nagy szeretettel akartam megfigyelni, egyszerűen nem akartak közreműködni. 
Figyelmen kívűl hagyták nemes érzületeimet.

Az egyikük - fülhallgatóval, ezért talán tudtán és szándékán kívűl jó hangosan - végigtelefonálta a közvetlenül mögöttem levő ülésen ez egész Hof és Chemnitz közötti utat.
Amikor leszállt s már majdnem fellélegeztem, a velem átellenben levő ülésre felszállt egy hatalmas termetű,  kimerült fiatalember, aki egy pillanat alatt mély álomba merült és végighorkolta a Drezdáig tartó utat. 
Ott átszálltam az S-Bahnra, s a három megállónyi részen valaki olyan hangosan rágta mellettem a rágógumiját, hogy még a másodperceket is számoltam, amíg végre leszállhattam. 
De említhetném a két, velem szemben helyet foglaló szőke hölgyet is, akik egy számomra ismeretlen nyelven társalogtak órákon át, így hiába hallgatóztam, nem tudtam jegyzetelni semmit.
A mellettem helyet foglaló fiatalemberből cigarettaszag áradt.
A szőke hölgyek után velem szemben leülő két munkásember ugyan sok butaságot is beszélt, de elképesztő kedvesen mókáztak a másik oldalon levő kislánynak, akinek a szülei mindent elkövettek, hogy szemük fényét elszórakoztassák a hosszú úton: énekeltek, táncoltak, kipakoltak egy egész hátizsáknyi játékot.
Az egyetlen igazán vicces utas pedig, aki átszellemülten jazzt hallgatott a telefonján - ezt onnan tudom, hogy egyszer csak jószívűen odaadta a fülhallgatóját a mellette álló, számára ismeretlen utasnak, közben többször is közölte vele angolul, hogy "it`s like jazz, it`s like jaaaaaaazzz!" -, valószínűleg pont egy sörrel fogyasztott többet a kelleténél.

S az a hosszú kasmírkabátos, sárga táskájú nő, a saját kötésű sállal, kezében egy könyvvel? 
Ő csak egy utas a sok közül. Időnként felnéz, könyvként olvassa tovább mégiscsak a tájat, az embereket, az útközbeni apró, néha idegesítő, de legtöbbször egyszerűen csak tökéletlenül is szép, fáradt, emberi történeteket.

1 comment:

Anonymous said...

Jajj, de jó ez a csavar a történet végén! Nagyon leleményes!
Kellett 2 mp mire rájöttem, hogy az a nő Te vagy Márta :)
Üdvözlettel, Kriszti