Abban a majdnem tizenkét évben, mióta itt lakunk, nem tudnám megszámolni, hányszor voltam az erdőben. Ha a tizenkettőt megszoroznám háromszázhatvanöttel, nem kellene nagyon sokat kivonni belőle, hogy megkapjam a végeredményt. Az elején általában a gyerekekkel, családdal, néha vendégekkel. Sokszor egyedül. Mindig is nagyon szerettem egyedül menni. Az években, mikor Mama itt lakott nálunk, sokáig mindennapos, hosszadalmas program volt, végigmenni vele a körbe vezető ösvényen, míg egyszer az út felénél már nem ment tovább, ott végetért valami, alig tudtunk visszajönni. Utána csak rövid szakaszokra merészkedtünk, mind rövidebbekre. Az utóbbi két-három évben Svennel mentem, míg múlt ősszel meg nem támadt minket egy elszabadult kutya. Egy ideig aztán nem mertem elindulni, egyedül nem, de most, legyőzve a félelmet, újból, minden nap.
Mintha ez a hely, ez az út egy belső hely és út is lenne egyben, egy saját, gyönyörű terület a térképen, amit el-elveszítek. Szép és fájó emlékek, jó és rossz élmények, unalom, félelem, változások, ezernyi érv mindkét lehetőség mellett: elindulni vagy mégsem.
Több ez, mint egy ösvény, kereshetnék mást is, de nekem ez kell, mintha azzal, hogy végigjárom, az el-elpárolgó életbátorságot hódítanám vissza mindannyiszor, lépésről lépésre. A támadó kutya még mindig ott van, zárt ajtók mögül hallom a hangját. Nem szabadul már el, s ha igen, szembenézek vele.
Odakint esik az eső, időnként még havazik, de mikor majd megérkezik a tavasz, engem útközben talál.
Három könyvet választottam ki, hogy legjobb útitársakként elkísérjenek: az egyik egy nagyon kedves, agyonolvasott válogatás, John Muir írásaiból, Edwin Way Tale válogatásában. A másik egy verseskötet, Mary Oliver legszebb, válogatott versei a "Devotions" című kötetben. A harmadikra, egy gyógynövényekről szóló könyvre tegnap találtam rá egy utcakönyvtárban. Mindhárom tele van természetleírásokkal, a gyógynövényes könyv rajzokkal is. S míg olvasom, nézem, meggyógyul, újraépül valami bennem.
