Válaszféle arra az olvasói kérdésre, hogy hogyan kell naplót írni.

 2026.01.26. Hétfő

Korán reggel a még hideg irodámban. A pizsamám fölé felveszek a egy kopott pulóvert. Az első korty kávé visszaadja az életkedvemet, amit őszintén, el-elveszítek útközben. A bőrömön finom gyűrődések, az ágynemű lenyomata. 

A kávé illata! Ma reggel különösen finom. Talán mert észreveszem és írok róla. Köszönöm. Kint havazott az éjjel. Egy kaland lesz ma bejutni a városba. A kezeimen apró balesetek nyomai. Egy macskakarmolás. Egy törött pohár nyoma, amit valamiért megfogtam, bár pontosan tudtam, hogy meg fog vágni. Sebtapasz. Az élet nyomai. Egy csoda az élet. A test, a szív, a lélek. 

Tegnap nagyon elkeseredtem. A semmi és a minden miatt. Délután órákon át olvastam a híreket. Nap végére elmúlt az életkedvem. De ma reggel újra itt vagyok. Tudok örülni a kávé illatának, észreveszem az ízeket, teleírok néhány oldalt, a semmiről írok és valamilyen titokzatos úton-módon ez megtölti a szívemet. Kiöntöm, így töltődik meg az elinduláshoz szükséges bátorsággal. 

Néha még ehhez is különleges bátorságra van szükség. Felöltözni, dolgozni indulni, elképzelni, hogy meg fogok tudni birkózni az új kihívásokkal a munkahelyemen, néha még ahhoz is képzelet kell, hogy rendbe fogom tenni a konyhát vagy ételt csomagolok a férjemnek. 

Tegnap annyira szívemre vettem a nagyvilág híreit, hogy hirtelen értelmetlennek láttam a saját kicsiny világoméit. Pedig itt is annyi minden történik. Egy lassan kinyíló amarillisz az ablakpárkányon. Azt hiszem, fehér lesz. Egy asztali lámpa barátságos fénye és én magam, szorgalmasan jegyzetelve. Mintha az életem függne tőle. Így fogadom el, ilyen kézzelfoghatóan, az élet ajándékát ma is. Ajándék. Még ha nincs is masnival átkötve. 

Minden apró részlet kedves. És csak én vagyok képes pont így érzékelni, ahogy. Ilyen és ezekhez hasonló szavakkal. Felhúzom a redőnyt, hogy időnként feltekintve lássam, hogyan érkezik meg az udvarba a reggeli fény. 

Egy új nap. Szabad örülni neki. A nagy világfájdalom közepette is szabad, amit, azt hiszem, a körülöttem élőknél jobban a szívemre veszek. Szabad szeretni az életet, mégis. Talán pontosan azért, mert látom, érzem, mennyire törékeny. Szabad együttéreznem, tájékozódnom, szeretni magamban pont ezt a tágasságot, és szabad megtanulnom lassan azt a pontot, ahol már meg kell állnom, különben nem tudok jelen lenni a saját életemben. Itt és most. 

Tegnap arról írtunk egymásnak Susannevel, hogy milyen nehéz mostanában elvégezni akármilyen kicsi feladatot. Amit máskor a kisujjunkból kiráztunk. Minden erőfeszítéssel jár, s mindig épp hogy csak vagy nem is sikerül. Vigyáznunk kell a szívünkre. A testünkre. Nem szabad feladnunk, nem szabad könyörtelenül hajtanunk saját magunkat. 

Kaptam egy arra vonatkozó kérdést, hogy hogyan kell naplót írni. 

Arra gondoltam, egy blogbejegyzésben fogok majd válaszolni. 

De nem úgy, mint aki tanítani vagy oktatni akar. 

Hanem meghívásként írni az írásról. 

Megosztani a ma reggeli gondolataimat. 

Az élet tele van sok apró meghívással. 

Minden az. 

Az egész élet az. 

Hogy reggelenként naplóírással kezdem a napot, egyfajta módja annak, hogy válaszolok:  

igen.  

Hogy szeretném, köszönöm szépen, itt és most, 

pont ezt az életet, 

igen.