Minden olyan szép! #10

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Szerdai rovat, megint csütörtökön. 

Két szót választottam vezérfonalként erre az évre: következetesség és munka. Elismerem, egyik sem túl elegáns. Nem költői. Mindkettő inkább olyasmi, mint egy naponként használt szerszám vagy konyhai eszköz. 

Következetesen szeretném folytatni a naponkénti naplóírást, az olvasást, a blogírást, rajzolást, nyelvtanulást, kötést, mindenféle alkotást, a házunk rendbentartását, szeretnék jobb lenni a munkámban, sportolni, jó barát és szomszéd, jó ember lenni. 

Sok időt töltök azzal, hogy gondolkozzak ezekről a dolgokról. Hogy részletes terveket készítsek, listákat írjak. 

Azt vettem észre, sokszor éppen a hosszas tervezés válik akadállyá a megvalósításban. Mert mire odajutnék, hogy nekifogjak valaminek, már ki is merültem és szükségem van egy kis pihenésre. Közben alábbhagy a lendület. 

Ezért választottam második szóként a munkát. Értem ezalatt a cselekvést, akármilyen tökéletlen formában. Az álmok és a valóság közötti különbség a következetes munkában rejtőzik. 

Tíz percnyi cselekvés többet ér, mint tíz órányi tervezgetés.

 

- Konkrét tervek. A "szeretnék többet sportolni" egészen konkrétan heti legalább négyszer negyven perc intenzív edzést jelent. A "blogírás" azt, hogy legalább heti egy bejegyzést írok. A ház rendbentartása azt, hogy naponta legalább tizenöt percet szánok rá, hogy valóban rendet tegyek egy polcon, sarokban, szekrényben. A nyelvtanulás azt, hogy minden este felírok néhány új szót és reggel átnézem. Építem a szókincset.  

- Lassúság. Már beindultak a hétköznapok, a munka, de én még mindig végtelenül lassúnak érzem magam. Több alvásra van szükségem. Több időre reggel, néha csak arra, hogy simogassam az ölembe ugró macskát. Hogy összegyűjtsem a bátorságot a nap elkezdéséhez. Több időre az olyan csendes, koncentrálást igénylő tevékenységekre, mint az olvasás. Elfogadom, hogy most ez van.

 - Rájöttem, annyi hobbim és érdeklődési irányom van, hogy a nap minden egyes percét beoszthatnám. Csupán csak azzal és úgy, hogy mindenre jusson valamennyi idő. Útközben majd úgyis elengedem, ami túl sok. És ha a szomszéd lány ír egy üzenetet, itthon vagyok-e, mert muszáj kisírnia magát, akkor borul minden. Félreteszek minden előzetes tervet. Az emberek mindig a legfontosabbak. Teát főzök, egy tányérra teszek néhány kekszet. És sírunk. De nevetünk is, igen.

- Érdekel, mi történik a világban. Hogy mi miért és hogyan alakult így, ahogy. Tegnap este megnéztem ezt a videót, hogy megértsem, mi történik éppen a Közel-Keleten. A Navid Kermani könyvet még múlt évben vettem, leginkább a lányai születésnapjára vagy esküvőjére írt szövegei miatt érdekelt. A lehető legjobb időzítéssel végül az elmúlt napokban olvastam el, egy ültömben. Úgy tudja összefoglalni, elmagyarázni a világban zajló politikai, társadalmi folyamatokat, hogy még sokáig továbbolvastam volna, szívesen. Ha mást nem, annyit megértettem, hogy minden mindennel összefügg. Egy rossz politikai döntésnek a világ egyik részén kétségbeejtő hatása lehet egy teljesen másik népre, a világ másik részén. A hírekben szereplő hangos eseményeken túl sok olyan folyamat zajlik, ami nem kap figyelmet. Sok okos, intelligens szakember, újságíró végzi a munkáját hűségesen. Emberségesen. Az már másik téma, hogy a hatalmon levők nem hallgatnak rájuk. Nem szeretek politikai témákról beszélni, főleg manapság nem, de figyelek, olvasok, tanulok, olyanoktól, akiktől van mit. És tanulok bízni abban, amit én magam gondolok. Amit én érzek. Bármit is mondanak a hangoskodók, a mindent jobban tudók.

- Órák óta írom ezt a bejegyzést. Sok megszakítással, persze. 

Lassú vagyok és szétszórt, s úgy érzem, nem csináltam ma semmit és nem tudok mondani semmi újat. 

A Joan Didion Notizen für John című könyvéről még nem is beszéltem, és nem is fogok. Annyira bátor, annyira szomorú. Annyira tele van szeretettel. Főleg a későbbiek tudatában - amit ő, amikor ezeket a jegyzeteket írta, még nem tudhatott -, hogy mind a férje, mind a lánya hamarosan meghalnak, szinte lehetetlen bármit mondani. Csak a bátorságot és a szeretetet, egy kis részét, továbbvinni.

 

- Akárcsak Kermani, én is egy - márciusi - esküvőre próbálok éppen egy ötperces beszédet írni. Természetesen nem jut eszembe semmi. Valami azért mégis. Megkértem az ifjú pár mindkét tagját, hogy egymástól függetlenül és a másik tudta nélkül mondjanak nekem két-három olyan hétköznapi gesztust, amivel a másik fél észrevétlenül, dobpergés nélkül, de könnyebbé teszi az életüket. Azt hiszem, majd ebből indulok ki. Mert a nagy dolgok, legyen szó a világról, politikáról, szeretetről, az új évről, a terveinkről, az álmainkról, mind olyan megfoghatatlanok. Csak onnan tudok elindulni valahogy, amit látható, amit kézbe tudok venni, egy szóból, amit ki tudok mondani. Egy emberi gesztusból, ami szavak nélkül is széppé teszi az életet.