Első pillantásra a tél lecsupaszítja, üressé teszi a világot.
Mikor negyed órás séta után olyan helyre érek, ahol már nem látni emberi kéz nyomát, sem házakat vagy utakat, sem villanydrótot, olyan érzés, mintha a saját belső ürességem tükröződne vissza a monokróm tájban.
Szembenézek vele.
A hidegben láthatóvá válik minden lélegzetvétel.
Apró leheletfelhők jelzik, hogy élek.
A letisztult egyszerűségben felszínre kerülő kérdésekre ma sincs instant válasz.
Az egyetlen kézenfekvő tennivalóhoz tartom magam:
a következő lépéshez.
Közben gyakran megállok, időnként körbeforgok, hogy minden részletet lássak.
Vannak helyek, ahol összeér a föld és az ég.
Nem látni, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik.
Mind lassabban és lassabban megyek.
Alig érzem a szélben, hidegben az arcomat.
Időnként, nem tudom mitől, de olyan érzésem van,
mintha utolértem volna saját magamat.
4 comments:
Idén nálunk még csak kis dér, kis zúzmara és kis hó volt.
Tulajdonképpen az én egyszerűségre, és a mindenből a "sokat" elkerülni vágyó énemnek ez meg is felel.
Van azonban kivétel is.
Ha ezt a sokat a természet adja dérrel, zúzmararával és hóval, akkor várom és örömmel el is fogadom őket.
Köszönöm 🌲🧑🎄🥰
Tudom, hogy nem ez a bejegyzés lényege, de bár itt is tél volna! De inkább tavasz van. Nem jó, valahogy rossz érzés.
Olyan jó, hogy legálabb nálatok van hó, zúzmara… ködös téli táj…
Jó volt végigolvasni a mai bejegyzésedet is…
Olyan részletesen leírtad a sétádat, hogy magaddal vittél. Tudtam képzeletben veled lenni az úton :)
Ölellek!
Piroska
Post a Comment