A mai nappal véget ér az év leghosszabb hónapja. Az összes többi hónap annyi ideig tart, ahogy azt a naptár mutatja. Harminc, harmincegy, a február idén huszonnyolc napig. A január? Legalább ezer napos. Vagy még több. De míg az utóbbi években nem csak a végtelenséget éreztem, hanem azt is, hogy majd csak akkor tudom valóban elkezdeni az évet, ha végre elmúlik ez az első, hosszú hónap, idén azon tűnődöm, így visszatekintve: hogy tudtam elvégezni ennyi mindent? Ha hihetek a naptárnak, s ha a mait is beleszámolom, mégis, csupán csak harmincegy nap alatt.
Két hétig voltam beteg, dolgozni ugyanannyit dolgoztam, mint máskor. Kötöttem egy sálat, próbaképpen egy pulóvert. Kiolvastam nyolc könyvet, jónéhánynak pedig nekifogtam. Majdnem teleírtam a füzetemet. Pihentem és találkoztam néhány jóbaráttal. Az egyes tevékenységek közben természetesen, nem egyforma sebességgel telt, érzésem szerint, az idő. Ilyen szempontból még az sem mindegy, mikor melyik könyvet olvasom éppen. Ez nem azt jelenti, hogy feladom James Joyce Ulysses-ét. Lassan, de biztosan haladok.
Csak arra tudok gondolni, talán mégiscsak lehet valami az év elején meghozott döntésekben. Az életünk megváltoztatására irányuló mindennapi, minőségi erőfeszítésekben.
Azt olvastam valahol, állítólag a január tizenkilencedike az a nap, mikor a legtöbben adják fel az újévi fogadalmakat. Ha netalántán aznap felhagytunk volna - önmagunkat illetően - a reménnyel, s ha huszadikán nem kezdtük az egészet újra, akkor, csak mondom, holnap egy új hónap kezdődik.
Nem, nem igaz, hogy már nem változunk. Nem igaz, hogy már túl késő.
