Kávénapló.

 2023 január elsején, a falu egyetlen kávézójában, a kedvenc asztalomnál ülve egy csésze kávé és Gregor Hens Die Stadt und der Erdkreis című könyve társaságában, eldöntöttem, az új évben valóra váltom egy régóta dédelgetett tervemet: egy éven át minden nap elkészíteni egy fotót az aznapi csésze kávéról és közzétenni az Instagramon. Ahogy e sorok írása közben visszanézem az első fotókat, látom, a dátumot leszámítva minden stimmel az eddig leírtakban: 2022 utolsó napján tértem be a szilveszteri bevásárlás után a kávézóba és akkor született meg a döntés is. "Most vagy soha" - gondoltam, ami tulajdonképpen azt jelentette, ha most sem kezdem el, várnom kell megint egy egész évet. Néha egyszerűen csak meg kell ragadni a pillanatot, el kell indulni, ha már olyan régóta foglalkoztat valami.

Természetesen nem a kávéscsészegyűjteményemet szerettem volna bemutatni, hátha érdekel valakit, hanem a mindennapi életemet, a találkozásokat, az olvasmányaimat, az utazásaimat szerettem volna megörökíteni ezen a szó szerint minden nap elvégzett tevékenységen keresztül. Úgy emlékszem, egyetlen nap alakult úgy, hogy, mivel túl beteg voltam hozzá, nem készítettem magamnak kávét.

Ez a kis esszé erről a projektről szól. Eredetileg egy zine formájában szerettem volna írni róla, de ma végleg eldöntöttem, hogy munka, olvasás, kötés, utazás, blog és még annyi minden mellett, amit komolyan veszek és érdekel, nem tudok ezzel foglalkozni, inkább egyszerűsíteni szeretném az életemet.

Boldoggá tesz, hogy végigvittem a projektet, hogy kitartottam a legnehezebb napokon is. Hogy nem adtam fel akkor sem, amikor, többször is, teljesen elment tőle a kedvem. Mert úgy érzem, ez fontos része a jellememnek, legalábbis szeretném, ha így lenne: ha lehetséges és értelmes a cél, be is fejezem azt, amit elkezdek.

Az év eltelt, lassan már 2024 januárja is a vége felé tart és én leülök összeírni a gondolataimat.

Visszagondolva először is nem kávéscsészék, hanem emberek jutnak eszembe. A felszolgálók a helyi pékségben, a környékbeli kisvárosok kávézóiban, amelyeket már csak a projekt kedvéért is sorban felkerestem. Így tudtam meg, hogy a munkahelyem melletti, Stadtcafé nevű helyen egy magyar lány szolgálja fel a kávét, akinek egy kutyája is van. A könyvklubbal havonta találkozunk egy jól bevált törzshelyen, ahol a kedves felszolgáló egyszer pezsgővel lepett meg minket és minden alkalommal megkérdezi, hol tartunk a könyvvel. S látom a barátaimat, a családtagokat, a lányaimat, munkatársakat, elég csak rátekintenem egy fotóra, hogy visszaemlékezzek az ízekre, szavakra, illatokra.

Persze, nincs teljesen igazam Nagyon is fontosak a kávéscsészék is. Virágmintás finom porceláncsészék délután, jól megmarkolható, Gilmore Girls nagyságú bögrék reggelenként, álmosan, egyszer használatos, papírból készült kávéspoharak utcán vagy állomáson útközbenre - mindegyiknek megvan a helye, története. Az itthoni csészegyűjteményemben nem mindig ugyanaz a kedvencem. De mindegyik felidéz egy embert, egy megismételhetetlen történetet, egy utánozhatatlan érzést. Mindegyikről tudom, kitől kaptam, hol vettem - legutóbb fillérekért két gyönyörű, alátétes csészét egy jótékonysági boltban, ahol eldöntöttem, ezek lesznek a jövőbeli kávézóm első csészéi, hiszen akárcsak az emberek s a reménybeli vendégeim, csészéből sem lesz majd kettő egyforma. A világ tele van szép nőkkel, akik mind arról álmodnak, hogy egyszer majd egy szép kávézót vezethetnek - írja Frank Berzbach a "Die Form der Schönheit" című könyvében, s azt hiszem, tulajdonképpen igaza van.

A helyekből, ahol a fotók készültek, egy földrajzi térképet rajzolhatnék. Ezen túl, bárhol is készítettem el vagy rendeltem meg azt a csésze kávét - egyedül, társaságban, kávézóban, benzinkúton, útközben, erdőben, belföldön, külföldön, városban, faluban, hegyek között vagy tengernél - egy másik fajta is kirajzolódik, egy láthatatlan térkép, a lelkemben.

Belföldön főleg a gyermekeimet látogattam meg, s őszintén, ezek az alkalmak voltak a legkedvesebbek. De kávéztam Finnországban is, ahova több, mint húsz éve vágytam, s ahol a végtelen lappföldi utak mentén nagy termoszokból magunk tölthettük ki a kávét a benzinkútként, étteremként és boltként is funkcionáló magányos épületekben. A falakon mindenütt - csodálatos látvány! - kézzel kötött gyapjúzoknikat kínáltak eladásra. Montenegroban a hegyek között elővettem a kis gáztűzfőzőt s a piros kotyogót, amit minden utazásra magammal viszek. És kávéztam Magyarországon az öcsémmel, Erdélyben a szüleimmel, rokonokkal, barátokkal, de Ausztriában, Csehországban, Olaszországban is.

Miért volt fontos a nyilvánosság, a megosztás? Miért voltak fontosak a lájkok? Mert fontosak voltak. Olyan kedves, olyan szép volt mindegyik, mint egy-egy köszönés, egy odaintés, egy"látlak!". Mindegyik egy-egy válasz volt arra, hogy megnyitottam a szívemet, hogy betekintést engedtem a világomba. Sokat jelentett, hogy nem vagyok egyedül, néhány ember tudomásul veszi és érti a gondolataimat. Nem használtam hashtag-et, nem szerettem volna erőmet meghaladó nyilvánosságot és népszerűséget.

Majdnem egy hónapja végetért a projekt. Kezdem megszokni, hogy már nem "kell" közzétennem semmit.

Milyen az élet utána?

Egy biztos: van élet utána. Kávézom és ugyanolyan gonddal tervezem meg a coffee date-eket most is. Sőt, fotók is készülnek alkalomadtán, amit aztán nem teszek közzé sehol. Az élet ugyanolyan tartalmas, kedves, küzdelmes és szép, ha megosztok róla információkat, ha nem. 

Mégis, elmondhatom, ez az év, amikor megpróbáltam minden nap, a legszívszorítóbb napokon is, elfogyasztani nyugodtan egy csésze kávét, elkészíteni egy szép fotót, sokat formált rajtam, sok gondolatot ébresztett, sokféleképpen csiszolta a jellemet, érzékenységet, esztétikai érzéket, s ami számomra még fontos: talán másoknak is örömet szerzett, másokat is inspirált. Ha ez így van, elérte a célját. S ki tudja, egy megfelelően távoli időpontban, egy másik szilveszteri kávé mellett talán úgy döntök majd, nekivágok újra.