Alltagsschönheit.

Idén olyan megmosolyogtatóan komolyan vettem az év eleji teendőket, mint még soha. Kiválasztottam az év szavát - szavait, mert lehetetlennek bizonyult megállni egynél -, mottóját, összeírtam az életszabályaimat, nem is maradt más  hátra: már egyszerűen csak élni kell. Még vision board-ot is készítettem! - inkább csak próbálkoztam, életemben először. Két hétig rendezgettem a magazinokból kiválasztott képeket a földön, folyton kerülgetni kellett őket a porszívóval és vigyázni, hogy ne szippantódjanak be. Egyszerűen csak kivágtam minden olyan fotót, amitől megszólítva éreztem magamat. Igazából főleg szavakat kerestem. De érdekes módon csak kettőt találtam: Alltag és Schönheit. Mindennapok és szépség. Egy idő után arra gondoltam, befejezettnek nyilvánítom a projektet, nem keresgélek tovább. Egymás mellé tettem a kettőt és felragasztottam őket - előkelőbb hely híján - a hűtőszekrényre, közvetelenül a Micimackós kép fölé. Minden reggel elolvasom őket, mikor a még sötét és hideg konyhában kicsit dideregve arra várok, hogy elkészüljön a kávé. Ma reggel, mikor leültem az asztalhoz, s végignéztem az elképesztő, kreatív, gyönyörű káoszban rám váró tárgyakon - egy toll, üres lapok, az itthoni laptop, a munkahelyi laptop, egy régi írógép, a határidőnapló, a teendők, könyvek, az ablakon kinézve egy utcalámpa fénye s a tócsában néhány éppen aláhulló esőcsepp, egy üres teástermosz, egy leégett gyufaszálakkal teli apró doboz, melyben sokáig kell keresgélni, hogy megtaláljam azt a legutolsó szálat, amivel némi próbálkozás után meggyújthatom az illatos gyertyámat -, szinte hihetetlennek tűnt, hogy e gazdagság, e szépség valóban az enyém. Nem érzem minden pillanatban ezt a lelkesedést. Sőt, talán még soha nem voltak ilyen nyomasztóak a reggelek, s minden nap küzdeni kell, hogy egy félig-meddig elfogadható szintre feltornázzam a munka- és életkedvemet. De néha - s lehetetlen lenne szó nélkül elmenni mellette - megérint, meglep, elárasztja fénnyel a borús januári reggeleket az Alltagsschönheit, a mindennapi szépség.