Az előttem levő ülésen egy öt-hat év körüli szőke kislány ült, s akárcsak én, ő is álmodozva nézett ki az ablakon, ahogy a villamos, mintha egy hajó vagy egy léggömb lenne, utat tört magának a szombat reggeli napfényes, még majdnem néptelen utcákon. Egyikünk sem egyedül utazott. A férjem éppen egy barátjával beszélt halkan telefonon, a kislány előtt pedig ott ült az édesanyja, időnként mosolyogva hátranézett rá, és a néhány évvel idősebb bátyja. Egy idő után észrevette, hogy lehelete párát hagy maga után az ablaküvegen, s néhány tudatosabb, mélyebb kilélegzés után belerajzolt egy copfos kislányfejet. Kicsit ide-odahajolva még létrehozott néhány páratócsát, majd hirtelen letörölte az egészet, pont akkor, mikor az egyik megállóban rájöttünk, teljesen rossz irányba haladunk, és nevetve, még mielőtt néhány másodperc múlva továbbindult volna, leszálltunk a villamosról.
Gyengéd pillanatokat kerestem és találtam a nagyvárosban.
Egy magas, fiatal pár állt egymással szemben a Rathaus előtti korcsolyapálya mellett, közvetlenül a büfé előtt. Nem törődtek senkivel. Én éppen mentateát ittam és bátorságot gyűjtöttem, hogy visszamenjek a pályára, amit a csepergő eső miatt a szokásosnál többszörösen csúszósnak észleltem. A lány magyarázott valamit, hirtelen könnybe lábadt a szeme. A fiú meghallgatta, gyengéden megsimogatta az arcát, letörölte a könnycseppeket, azokat is, amelyek ki sem csordultak.
Késő este a metrómegállóban egy vízvezetékszerelőnek kinéző alacsony, középkoron kissé túl levő férfi állt, a feje búbján egy kötött fekete sapka. Az ablakon keresztül láttam, ahogy viccesen széttárja a karjait, integet, miközben a velünk szemben levő ülésről egy nála magasabb, kék kabátot viselő nő izgatottan leszállt, odafutott hozzá, és ölelte, ölelte. Ők maradtak, velünk továbbindult a metró.
Mikor az elmúlt hétvégén megérkeztünk Bécsbe, félretettem a telefont.
Nem készítettem egyetlen fotót sem.
Át akartam élni - csodálatos szívgyakorlat! - a szabadságot, a teljes jelenlétet.
Néha, várakozás közben, vagy a múzeumban egy-egy festmény előtt állva szavakkal próbáltam megfesteni azt, amit látok, érzek.
És rájöttem: a legszebb dolgok, gesztusok egyébként is lefényképezhetetlenek.
Az emberek fáradt, gyönyörű arca a zsúfolt metróban, a színek, a zene, az ízek, s az érzés, mikor a saját szívem is egyszer csak, mintha angyal szárnya érintette volna, felenged, elenged mindent, ami nyomaszja - mindezt lehetetlen visszaadni, megőrizni.
Azért én mindig megpróbálom, legalább így utólag, néhány többé-kevésbé ügyetlenül, de nagy szeretettel és hálával összerakott szóval.
3 comments:
annyira jó volt olvasni, gyönyörű...
abban a reményben nézek fel most a világba ezután, hogy bármi történjen, LESZ, aki megáll, és meglátja,szépnek látja, és emlékezni/emlékeztetni fog arra a pillanatra, ...és arra hogy minden számít...semmi sincs, ami mellett "nemszámít" legyintéssel továbbloholhatnánk
Milyen szép progromotok lehetett Bécsben! Valahogy az ember abból, hogy Bécs, a császár város, arra asszociál, hogy a városok császára is, még ha az eredeti jelentés nem ez. :-)
Jó program a "gyengédségkeresés" is. Nem szeretem, ha népekkel kapcsolatban általanosítunk, de valahogy az az érzésem, hogy a magyar szemérmes nép, nagyon nehezen fejezi ki az érzelmeit. Eltekintve a friss szerelmesek nem is mindig szimpatikus nyilvános csókolódzástól, szinte alig látni egy-egy szeretet-gesztust.
"Gyengéd pillanatokat kerestem és találtam..." 🤍
Post a Comment