Boldog mindennapot.

A postaládában két képeslap várt rám. Nem elkallódott, későn célba érő karácsonyi képeslapokról van szó, hanem kifejezetten újév alkalmából küldték, kifejezetten nekem. A feladókat nem ismerem személyesen, csak messziről csodálom és szeretem a munkásságukat, s ezt mindig meg is köszönöm karácsony környékén egy-egy képeslap formájában. Választ nem várok, nem azért írok, de most mégis érkezett. 

Először csak letettem őket az asztalra, aztán folytattam a porszívózást. Utána elolvastam őket, lassan, alaposan, mintha édes ital lenne a két rövid szöveg s minden szó egy-egy különleges ízű korty. 

Aztán elpakoltam a külön csak erre a célra kijelölt kincsesládába a zongora tetejéről már néhány napja összegyűjtött karácsonyi üdvözleteket. Lebontottam a karácsonyfát, visszacsomagoltam a díszeket, az angyalkákat, a diótörőt, a kis betlehemeket. 

Attól volt olyan szép az egész elmúlt ünnepi időszak, mert egyszerre éltük át a várakozás s a megérkezés fényét és örömét, mindenki egyszerre igyekezett széppé tenni a másiknak valamilyen formában a napokat, szemmel látható és érezhető volt a szeretet a boltokban, az utcákon, a tereken. 

Most már csak a balkon korlátjára erősített fényeket hagytam meg, s a lépcsőházban a csillagot, egy ideig még hadd szerezzen örömet az utcán elhaladóknak.

Az ünnepek utáni öröm kissé fakó, dísztelen, fénytelen. Tele van ürességgel. Tele van csenddel. Kicsit szürke, mint a januári égbolt. De azért jelen van, fel-felbukkan, egészen váratlan helyeken. Lehet vigyázni rá. Megbecsülni. Beszélni és írni róla. S képeslapot is lehet küldeni csak úgy, boldog mindennapokat kívánva.