Winterwanderweg.

" Hogy vagy, Mütterli?" -olvasom reggel a lányom üzenetét, ahogy bekapcsolom a telefonomat. Csak ő szólít engem néha "mütterli"-nek, egy svájci utazás után találta ki a szót ajándékba nekem. Úgy megérint a becenév, a kedvesség, hogy patakokban kezd el csorogni a könnyem miközben készítem a férjem vajas-sajtos-paprikás szendvicsét. Azért gondosan vigyáztam rá, nehogy a kenyérre potyogjanak a könnycseppek, melyekre nincs is magyarázat egyébként, csak annyi, hogy könnyen sírok s minden megérint, ami szép, ami kedves, ami gyengéd. Hálás vagyok, hogy éppen nincs körülöttem senki, nem kérdezik, mi baj, mintha nem lehetne csak úgy, konkrét ok és cél nélkül, mint ahogy lélegzünk is és mosolygunk, könnyezni. Mintha nem lehetne az emberi lélek is táj, ahol mindennek van helye: pataknak, hegynek, titkos ösvényeknek, befagyott tavaknak, mosolygó napsugárnak, virágnak, illatnak, fáknak.

Később hosszú sétára indulok, viszem a kamerát is, hálásan a fotózás eszközéért, a képek erejéért, s hogy segítenek szavak nélkül is kifejezni azt, ami van és ami lehetséges. Különösen szeretek a novemberi és a januári tájról fotókat készíteni, amikor keresni kell a szépet, mintha egy hosszú, őszinte imádsághoz keresgélnék szavakat. Míg megyek, gondolatban leírom, amit látok, amit hallok. A harangszót a domb túloldaláról, a jég hangját, ahogy rálépek a befagyott tócsákra, a bakancsom talpának tompa hangját, amikor kiérek az aszfaltra és elindulok a falu felé, a patakcsobogást s azt is, ahogy mind halkabb lesz távolodás közben, bárányok bégetését, autók zúgását, ismeretlenek szívélyes köszönését. Lágy filterként terülnek el a januári napsugarak a tájon s kicsi, absztrakt festményeket hoznak létre, ahogy átvilágítják az elhagyatott buszmegálló viharvert ablakait.

Elhaladva a bolt mellett, ahol többek között különböző dekorációkat is árulnak, megnézem, mint ahogy az utóbbi két hónapban minden nap megnéztem, ott van-e még a kirakatban az "angyalom". Egy kis, fából készül angyalról van szó, szárnyakkal, a kezében egy szívecskét tart, mintha így tartotta volna bennem is a lelket egész adventben, mikor elsietve mellette rá-rápillantottam. Bekukucskálva az ablakon láttam, odabent már ki is pakolták a tavaszi, húsvéti díszeket. Továbbmentem. Majd kétszer is visszafordultam, mire egy nagy elhatározással végül beléptem, s talán utolsó pillanatban, mielőtt átrendezték volna a kirakatot is, megkérdeztem, eladó-e még az angyalka. Boldogan hoztam haza. Nem karácsonyi dísznek, nem dekorációnak, hanem emlékeztetőnek, a szeretet és szépség erejére, egész évre.