Újévi gondolatok. (Még mindig.)

Az év első egyedül töltött délelőttje. Odakint fagyos utcák, halványszürke égbolt, a háztetők pedig mint megannyi porcukorral díszített sütemény. 

Olyan hangulatom van, mint újév reggelén. Vagy mintha randevúra készülődnék, találkozásra saját magammal. 

A mai napot arra szánom, hogy értékeljem az elmúlt évet s kicsit megtervezzem az ideit. 

Csupa szép, kedves dolog jut eszembe. 

Mennyi könyvet olvastam - sokat! -, mennyi mindent írtam, kötöttem, rajzoltam, dolgoztam, főztem, hányszor terítettem meg az asztalt, hány könnycseppet ejtettem - én nem számolom, de valahol valaki kis üvegcsékbe gyűjti össze őket -, hány projektet kezdtem el és hányat fejeztem be, mennyi igyekezetet, időt szántam a kapcsolatokra, mennyit utaztam, hányszor búcsúztam. Hogyan töltöttem a mindennapokat. 

Előretekintve legalább ennyi, ha nem több álmom van. 

Szavakat választok ki, mottót, idézeteket. Újból nekifogok egész éven át tartó, napi rendszerességgel végzett, szép feladatoknak, idén inkább csak titokban, magamnak. Órákon át írok, minden gondolat szétágazik, továbbkanyarog, végül hagyok még egy fél oldalnyi üres helyet, ha később még eszembe jutna valami. 

Kiválasztok egyetlen apró, konkrét feladatot. Befejezem az advent elején elkezdett sálat, mintegy kézzelfogható jelképeként annak, hogy csak akkor tudok igazán újat kezdeni, ha megtanulom jól befejezni azt, ami előtte volt. 

Ez a vállkendő egyébként igazi meglepetés. Maradék fonalakból készült, s az elején azt hittem, jó lesz majd itthonra. Sokkal szebb lett, mint gondoltam. Hosszú, puha, elegáns, otthonos, többféleképpen is viselhető. Kicsit olyan, mint az elmúlt év, ami, míg tartott, annyira küzdelmesnek tűnt. Utólag, kicsit messzebbről nézve látom csak, mennyi mindent tanultam, milyen fontos, milyen szép volt.