Arról

akartam írni röviden, hogy majdnem két év után szombaton befejeztük a könyvklubbal, amit én alapítottam, azt az egyetlen könyvet, aminek az olvasására vállalkoztunk. Az utolsó alkalomra mindenkit meghívtam hozzám reggelire. Rákeresve a blogon látom, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is írtam magunkról, s a túlzó, önmagát megmutató, kifejező, odaadó szeretetről is, aminek a gondolata, úgy tűnik, újra és újra felbukkan az életemben, még nem értem a végére. 

A könyv utolsó fejezetében életszabályokról van szó, és arra kértem a többieket, próbáljuk meg összeállítani, megfogalmazni tíz pontban, ahogy az író is tette, a sajátjainkat, majd olvassuk fel egymásnak. Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki, sokat tanulhattunk, nem csak a könyvből, de egymástól is. Én egyébként csak egy könyvnyire terveztem a klubot, de közkívánatra folytatjuk más könyvekkel tovább. Miután elmentek a vendégeim, s miután dolgoztam néhány órát, hogy introvertáltként visszanyerjem a sok beszéd után a lelki egyensúlyomat, elindultam még sötétedés előtt egy hosszú sétára az erdőbe.

 

Azon gondolkodtam, hogy én voltam az egyedüli, aki valóban tíz gondolatot fogalmazott meg, az egyedüli, aki gondosan, kifejtve, nagyon őszintén, inkább a hiányosságok mentén írtam össze őket. Nem arról írtam, ami jól működik, például, hogy ne beszéljek rosszat másokról, vagy ne panaszkodjak, mert általában nem érzek késztetést se egyikre, se másikra. Hanem arról, hogy ne kerüljem a konfliktusokat, ne mások elismerésére vagy visszajelzésére építsem az önértékelésemet, mert ezeken a területeken azért még bőven van mit fejlődni. 

Ha egyszerűen csak az asztalt veszem, amit a közös reggelihez megterítettem, szinte zavarbaejtő volt a visszajelzés, hogy milyen szép, hogy túl gazdag, nem kellett volna annyi mindennel készüljek, kevesebb is bőven elég lenne.

S ha csak a saját, rendszeres küszködéseimet veszem egy-egy emberekkel való együttlét után, vagy egy-egy bejegyzés után, amit közzéteszek: miért nem tudok egyszerűen csak semmiségekről csevegni, miért kell nekem kitenni a világhálóra a szívemet, miért olyan nehéz megtalálni az egyensúly-helyzetet, amikor valami - étel, szavak, szív - se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem pontosan e l é g.

Ahogy mentem az erdőben, a kápolna előtti tisztásról elindultam a falu felé vezető ösvényen, s hamarosan kiértem a templom előtti magányos tére. Ahogy megálltam egy pillanatra láttam, ahogy hirtelen felragyog egy fény az alászálló ködben. Felkapcsolták az utcalámpákat. 

Hirtelen annyira jelentéktelennek tűnt minden előző gondolat. 

Apró jégkristállyá változva most is ott ülnek, ahol hagytam őket: egy őszről ittmaradt, vacogó levélen.

A fény azért van, hogy világítson a környezetében. 

Nem az a kérdés, hogy túl sok van-e belőle vagy túl kevés. 

A lényeg, hogy legyen. Hogy van.