Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- Jó reggelt. Kinézek az ablakon, éppen egy csapat madár száll át az udvarunk felett. A fák már majdnem csupaszon, csak a kínai lonc ragyog még mindig a rozsdaszín minden árnyalatában a kert közepén. Vizet forralok a teához, beteszek két szelet kenyeret a pirítóba. A kávéfőzőn már egy hete világít egy piros fény, jelzi, ideje vízkőteleníteni. Rákeresek, hogyan kell. Pedig már számtalanszor. Arra gondolok, ha el tudnám úgy kezdeni a napot, hogy elvégzek egy régóta halogatott dolgot, lenne erőm, kedvem az összes többihez is. Kipattannak a kenyérszeletek a pirítóból, megkenem őket vajjal, lekvárral, úgy állva fogyasztom el a konyhapult mellett. Kinézek az ablakon. A kert közepén az égő csipkebokor.
- Köszönöm. Nem vagyok túl jó abban, hogy úgy általában éljek egy boldog, megelégedett életet. A szép élet titkát abban találom, hogy képes vagyok mindent megköszönni, a legapróbb részleteiben. Köszönöm a köd szitálásának puha érzését a bőrömön. A túlméretezett ablakot az itthoni irodámon s a kilátást a kertre. Az egyetlen, utolsó, már kihűlt korty kávé ízét. Köszönöm a szép fonalaimat. Köszönöm az ibuprofent. A levendulaillatú habfürdőt.
Vannak napok, amikor csak vonszolom magam és nincs kedvem semmihez. Mégis, ha kérdezné valaki, boldog, megelégedett életet élek. A titok a részletekben rejtőzik.
- Írásgyakorlat: annyiszor végzem el, ahányszor csak eszembe jut. Felírom egy papírra: mi az, ami ebben a pillanatban, itt és most, boldoggá tesz? Mit látok szépnek? Majd öt percen át összeírok mindent, a lehető legrészletesebben, amit látok, érzek, eszembe jut. Ennyi.
- Pillanatképek. A napokban előhívattam annak az egyszer használatos kamerának a filmtekercsét, amit pontosan egy évvel ezelőtt kezdtem el fotózni. Van rajta néhány kocka, ami nem sikerült, de a legtöbb itt van az asztalomon. Némelyik kicsit elmosódottan, retro színekben. Rengeteg fotó van a telefonomon, ezeknél sokkal jobbak, mégis van valami varázslatos ebben a kis ügyetlen kamerában. Mindegyik egy-egy találkozást örökít meg. A legkülönlegesebb pillantokban vettem elő, a számomra legfontosabb emberekkel. Nem lehet retusálni a felvételeket, se világosítani, élesíteni, megismételni. Némelyiken csak az árnyékok látszanak. Mégis fel lehet ismerni az arcvonásokat, a gesztust, csak arra az emberre jellemző mosolyt. Tökéletlenségükben is ezek a legkedvesebbek.
- Reális élet. Bevallom, tegnap egyszer már megírtam a mai bejegyzést. Majd kitöröltem. Túl tökéletes lett. Túl optimista. Ami még nem lenne baj, ha tényleg annyira optimista lennék. Bizakodó vagyok, igen, néha majdhogynem derűlátó, de nem annyira tökéletesen, mint ahogy azt az eredeti szöveg sejtette. Kicsit olyan fáradt érzésem lett tőle, amit csak olyankor érzünk, amikor egy túlzottan udvarias, erőltetetten kedves személyt hallgatunk. Nincs semmi kivetnivaló abban amit mond, az is hibátlan, ahogy mondja, csak éppen hogy nem érint meg. Túl szép, túl tökéletes. Nem reális. Nem emberi. Nem hibázik soha. Nem nyitja meg, nem adja át önmagát.
- Szavak. Csak szavaim vannak. Kigondolom, kimondom, néha elhallgatom, időnként leírom őket. A szókincs: gazdagság. Reálisan alkotó erő. Hozzájárul a közhangulathoz. Formálja a világot. A nagyot és az egészen kicsi világokat is, amelyekben élünk.
Nagyszerűen el is lehet bújni mögéjük. Vagy olyan tökéletesen összeválogatni őket, hogy inkább fájnak annak, akinek szánjuk, inkább fájnak, mint vigasztalnak.
És lehet úgy felajánlani őket, olyan töredékesen és őszintén és befejezetlenül, ahogy azok megszületnek a szív mélyén.
Mindenhova visszük magunkkal azt, akik vagyunk.
A szavaink elárulnak minket.
Néha a csendünk is beszél.
Így vagy úgy, mi magunk lehetünk a világ(unk) reménysége.
No comments:
Post a Comment