Márta Weimarban...

Szóval ma elmentem Weimarba, a nyelvkurzuson való részvételemet elintézendő. Tegnap rengeteg időt eltöltöttem a térkép tanulmányozásával, mert tudtam, ha egyszer bekeveredek a város forgalmába, ott nem állhatok meg az út közepén elmélkedni, hogy vajon merre tovább. Tudom, hogy ezt a fiúk nem értik, hogy miért olyan nagy kihívás egy idegen városba elmenni, és ott megkeresni egy épületet, de talán a hozzám hasonló bizonytalan nőisofőrök igen. A számítógép által kijelölt legrövidebb útvonal, amit már majdnem kivülről megtanultam, azért nem volt jó, mert este Tibi ránézett és azt mondta, hogy az le van zárva, menjek másfele. Egy szó, mint száz, nem cifrázom: oda is értem, vissza is jöttem, még megvagyok, bár elfogott néhányszor valami jeges rémület, ahogy mentem összevissza, hogy tejóég, most vajon HOL vagyok? Ez nem jelenti azt, hogy legközelebb is megtalálom, amit kell , de elég minden napnak a maga baja.
Na, és ott megírtam egy tesztet, ami állítólag elég jó lett, mehetek tanfolyamozni... aztán volt egy elbeszélgetés, ami már kevésbé ment jól, de attól még mehetek, merthogy pont azért mennék, hogy tanuljak valamit, nem?
A hölgy, aki vizsgáztatott, rengeteget beszélt...kétségbe is ejtett rendesen. Hogy jövő héten menjek el Apoldába, valami hivatalba, kérvényezzek valamit, aztán menjek el egy másik hivatalba, de ott nem igazán tudom, mit kell csinálni, hátha ők majd jobban tudják...remélem...És utána menjek vissza Weimarba, hogy rendesen beiratkozzak. Vagy valami ilyesmi. De ez már a jövő hét baja, és nem akarok előre aggódni, ráérek majd akkor, ha itt lesz.
Utólag azért mindig elcsodálkozom, hogy akármit is el tudok intézni ebben az országban, főleg, hogy néha azt se tudom, hogy mit is kell pontosan elintézni.
Ja, ez is ma történt és aranyos: az autónk elég poros mostanában, és míg bementem egy supermarketbe, valaki belerajzolta azt, hogy Ungarn, és utána egy szívecskét...