Hosszas kísérletezések

eredményeképpen elmondhatom: így vagy úgy, de mindenképpen épp, hogy csak elérjük reggelenként az iskolabuszt. Tibit ugye 7-re viszem autóval a munkahelyére, előtte ébresztem a gyerekeket, akik épp csak hogy meg kell egyék a kikészített reggelit, bele kell bújjanak a kikészített ruhákba, mint a kiskirályok. Rájuk parancsolok, hogy mire visszaérek, legyenek készen. Vagy szépen megkérem őket, hogy legyenek készen, mire visszaérek. Vagy megzsarolom őket, vagy megfenyegetem, vagy valami. Lényeg, hogy készen legyenek, mert különben nem érjük el az iskolabuszt. Ezekután két lehetőség van:
1. Nincsenek készen, mire visszajövök. Ebben benne foglaltatik az is, hogy még fel sem keltek netán, de az is, hogy még csak öltözni kell, tehát a nem-készen-levési-skála végtelen.
2. Készen vannak. Ilyen is van, például ma először.
Az 1.-es esetben azért loholunk a busz után cuccostul-mindenestül, mert ugye a gyerekek nem készültek el időben és közben én egy kisebbfajta idegösszeroppanást is ki kell hordjak lábon.
A 2.-es esetben pedig azért loholunk a busz után cuccostul-mindenestül, mert annyira örülök annak, hogy képesek voltak magukban elkészülni, hogy hosszasan dicsérgetem, puszilgatom őket, mert annyira édesek és ügyesek. És ezzel telik el az idő.
Szóval, úgy látszik, nekünk mindenképpen loholni kell a busz után, de legalább nem olvadunk bele a tömegbe, vagyis keményen úszunk az árral szemben, mert errefele a német anyukák időben ki tudják vinni a német gyerekeket a buszmegállóba, és mi akármennyire is igyekezünk, ők már régesrég ott várnak a buszra. Cuccostul-mindenestül.