Nem akarom elkiabálni, de

valami kórság kerülget...Már nem érzek indíttatást arra, hogy naponta vagy tízet pósztoljak. Vagy húszat. Ebben a témában két elméletet hallottam: 1. akkor nincs kedve blogolni valakinek, ha az élete már annyira boldog és sínen levő, hogy arról már nincs is értelme írni. 2. akkor nincs kedve blogolni valakinek, ha az élete annyira boldogtalan és kilátástalan, hogy arról megintcsak nincs értelme írni.
Nem tudom, hol az igazság, mert én soha nem tudtam magam ilyen kategóriákba besorolni. Például, a mai napig nem tudom, milyen vérmérsékletem van, mert én a négy közül egyikbe sem tartozom.
Meg az is van, hogy szerintem már mindenről írtam. Most mondjam el megint, hogy szerintem itt Németországban vasalnivalónövelő hatása van a levegőnek, vagy nem tudom, mivel magyarázzam, hogy kétnaponta borul ki a szekrényből a gyűrött ruha, pedig igencsak szorgosan járok mindig a végére...Vagy azt, hogy mindjárt két hónapja vagyunk itt, de ooolyan semmire se haladtam a nyelvtanulással, hogy nagyon semmire...Persze, lesz ez jobb is, szerintem hatalmas mennyiségű passzív tudással rendelkezem, csak éppen a népek itt úgy rakják össze a mondataikat, hogy a csodának se értem. Vagy.. amikor azt hiszem, hogy értem, válaszolok is, és vagy két nap múlva jövök rá, hogy mást mondott az illető.
Ezek olyan kis hol vicces, hol kevésbé vicces dolgok számomra, attól függ, milyen lábbal keltem fel aznap. Ugyanazt a dolgot lehet így is, úgy is nézni, csak az a baj, hogy én hol így, hol úgy nézem, tehát elég kiszámíthatatlan vagyok. Pedig, pedig...mindig arra vágytam, hogy én legyek a végzet asszonya ( na jó, nem is, csak kitaláltam egy szójátékot, most ez fog következni, vagyis a szójátékféle, zárójel bezárva... ), de úgy tűnik, inkább én vagyok a véglet(ek) asszonya. Vagyis, mikor hogy. Mert például most nagyon kiegyensúlyozott vagyok. Ez van, ha az ember elkezdi analizálni magát, minthogy menne feltörölni a kiömlött teát a konyhában.
Szóval, most hogy közöltem, mennyire nincs kedvem blogot írni, persze máris írtam egy jó hosszút, mert ez így szokott lenni, legalább ez kiszámítható az életben. De, hogy legyen valami értelme is ennek az egésznek, teszek fel néhány képet a gyerekek ma délutáni bábelőadásáról, ami a fázós kisnyusziról szólt. Utána pedig megyek, és a teával együtt feltörlöm az azóta kiömlött kakaót is. ( Ennyi év anyaság után ti is felismernétek két szobányi távolságról is az ilyen események által generált hangeffektusokat.)