Ha nem lennék

olyan hebrencs, mint amilyen vagyok, akkor rengeteg időt takaríthatnék meg. Most, hogy a mosogatógépet is be tudom indítani, annyi plusz időre tehetnék szert, hogy nagyon sokra. Mert rájöttem, hol úszik el az a sok idő. Egy példával fogom szemléltetni. Ma elmentem fociedzésre való cipőt venni Sárának és Annának (gyengébbek kedvéért: nem lehet jól focizni, csak olyan cipővel, aminek a talpán valami botok vannak...hát ezen ne múljon...). Na, és reggel körberajzoltam a lábukat egy papíron, szépen kivágtam a talpformákat, és miután mindenkit elvittem ahova kellett, én is elmentem cipőt venni. A két kis talpformát a zsebembe tettem, mielőtt felvettem volna itthon a cipőmet, és cipőfűzés után, mikor néztem, persze már nem voltak ott. Akkor cipőt le, és elindultam megkeresni a lakásban a talpacskákat. Kerestem-keresgéltem. Mikor nagy nehezen meglettek (az íróasztalon voltak), megint a zsebembe tettem. Mikor már a boltban voltam, néztem a zsebeimet, hát megint nem voltak ott. Sehol sem voltak. Mégis megvettem a cipőket, három párat, hogy abból csak jó lesz valamelyik. Itthon megint mindenütt kerestem a talpakat, azóta sincsenek meg. Komolyan mondom, a fél életem ilyen apróságok keresgélésével telik el. Pedig igazán nincs olyan nagy rendetlenség nálunk. Csak annyira rosszul működik a nagyon rövid távú memóriám, hogy nagyon rosszul. De tulajdonképpen a hosszú távú is, mert ilyesmi pósztot biztos írtam már, de nem tudom mikor. Tiszta csoda, hogy még megvagyok ebben a rohanó világban. És tulajdonképpen azért írtam ezt most le, mert délelőtt óta is volt még valami ilyesmi, mondtam is magamban, hogy ez egy ilyen nap...de komolyan mondom, nem jut eszembe, hogy mi is volt ez a deja-vu érzést előhozó valami...Egyébként azt hiszem, ezt a pósztot a végtelenségig tudnám írni, de inkább hagyjuk.