Őszi este.

Napok óta esik. Szeretem. Nem zuhog. Csak esik, apró, hideg cseppekben, kitartóan, szünet nélkül. Késő este befejezem a munkát, nagy nylonzacskókba csomagolom a mappákat, s gumicsizmában, esőköpenyben, esernyővel indulunk a főnöknőm postaládája felé. Bár váltig mondja, eljön értük ma reggel, de kutyát sétáltatni - ő is esőköpenyben - úgyis kell. Fúj a szél, az esernyőkkel való közlekedés így olyan, mintha egy láthatatlan ellenséggel harcolnánk, a pajzsunkat mindig más-más irányba fordítva. Az aszfalton színes levelek, odatapadva, s az utcalámpák visszatükröződő fénye. Az utcákon sehol egy teremtett lélek. Az ablakokban barátságosan kiszűrődő fények. Olyan hangosan süvít a szél, hogy szinte lehetetlen beszélgetni. Minden mondatot kétszer-háromszor is meg kell ismételni. Visszafele jövet megtöltöm a zsebeimet néhány szem dióval, almával. A régi esernyő tépázottságában is menedék. Kicsit mindenképpen elázunk. 

Hazaérve kisebbfajta vidám káosz alakul ki az előtérben, vizessé válik minden, ahogy megpróbáljuk kihámozni a kutyát az esőköpenyéből s letenni valahova a nagy esernyőket, csizmát, csöpögő köpenyt. Odateszek főni teavizet, elkészítek két csésze teát. Míg hűl, forró zuhanyt veszek, előtte még melegedni teszem a fűtőtestre a flanell pizsamainget. 

Napok óta esik. Nem mindig könnyű kilépni a hidegbe, szélbe. Mind korábban sötétedik. S olyan nehezen hordozzuk a lelkünket. 

De indulás s hazaérkezés között valahol félúton könnyebbé válik a szívünk. Az esténként megszokott, sok apró, otthonos tevékenység közben érthetetlenül és észrevétlenül, de megvigasztalódunk.