November.

Ma reggel elővettem és leporoltam a fényképezőgépemet, majd elindultam az erdőbe. Szeretem a novembert, az ideit különösképpen, mert ez a dísztelenség jobban megérinti a szívemet, mint bármilyen lélegzetelállító pompa. A szürke égbolt, a csupasz ágak, a sáros ösvények, a tócsák, nedves avar, a szelíd, alig érezhetően és hallhatóan eleredő eső összhangban van az én belső, személyes novemberemmel, ahol rendben van, hogy visszafogottabb vagyok, csendesebb, s hogy siettetés nélkül elviselem azt, ami nehéz, ami hiányzik. Elindultam, figyelmet szentelve - a kamera csodálatos eszköz - az útszélen található egyszerű szépségeknek, melyen nem elállítják, hanem visszaadják, tudatossá teszik a lélegzetemet. Ki- és belélegzek. Élek. 

Kiérve az erdőből a pékség fele vettem az utamat. Éhes voltam. Rendeltem egy vajas perecet, egy csésze kávét, egy pohár narancslevet. S mielőtt hazaindultam volna elkezdeni a munkanapot, nyugodtan megreggeliztem. 

Másnak semmiségnek tűnhet. Egy séta, majd reggeli a faluban. Nekem, itt és ma: bátorságpróba. Vigasztalódás. Egyszerű szavak keresgélése, hogy kifejezzek valamit, ami bonyolult és amire tulajdonképpen nincsenek is szavak.