Helló.

Így majdnem egy hónap után újból jelentkezem.

Így majdnem öt nappal a kutyám halála után újból kimerészkedem emberek közé - ha nem számítom, most jut eszembe, hogy pénteken beautóztam dolgozni az irodába -, mert nagylelkűen úgy ítélem meg, már elfogadhatóan néz ki az arcom annyi sírás után.

Csupán néhány apró intéznivalóról van szó: lakcímigazolványt kikérni az önkormányzattól, kérvényt írni a kutyaadó leállítására, postára adni, kicsit késve, egy részvétnyilvánító képeslapot. 

Útközben kétszer is szembejön velem az idézet, egyszer a szomszéd házának, egyszer az ügyintéző irodájának falán: Gib jedem Tag die Chance, der Schönste deines Lebens zu werden. Add meg minden napnak a lehetőséget, hogy életed legszebb napja legyen. 

Ahogy készülődöm elindulni, előkerül egy régi kabátom. Talán húsz éves is megvan már, de tizenöt biztosan. Nem emlékszem, mikor és hol vettem. S hogy végül miért nem viseltem, szinte soha. Az anyaga: gyapjú és kasmír. Már a szavak is világítanak. Mert sötét és esős időben sokkal szebben fénylenek az egyébként egészen hétköznapi tárgyak, növények, gesztusok is. A fákról aláhulló levelek, az autó szélvédőjén megpihenő esőcseppek szépsége, miközben a parkolóban várakozom, ki tudja mire, megérintik a szívemet. Az utcák nehezek, mint az ólom. Tompa fényük visszatükrözi az eget. Szemem barátságos emberi arcokat keres, miközben abban is reménykedem, hogy nem találkozom ismerőssel, ne kelljen most senkivel semmiségekről beszélni. 

Hazaérve nem vetem le azonnal a kabátot. Ajándékként tekintek rá. Szorosabbra húzva magamon figyelem egy ideig, hogy a balkon korlátjára erősített madáretetőben végre felfedezték a cinkék a számukra odakészített magvakat.