Őszi este.

Mint egy lassan haladó hajó az idő tengerén, olyan a szoba. Az ablakon át napsütés, esőillat, nagy, sötét felhők árnyéka, észrevétlenül érkező sötétedés. A kis asztalon fenyőillatú gyertya, két fényes gesztenye, teáskanna, körtés-gyömbéres tea. Tegnap úgy mentem el a nagy fa mellett az utca végén, hogy nem hajoltam le még egy pici gesztenyéért sem. Csak rájuk pillantottam, s mentem sietve tovább. Utólag fájt. Ma kettőt is hoztam, ajándékba. 

Mint egy mező, olyan a szoba. Mint egy piac. Semmi sem passzol semmihez. Növények, könyvek, fényképek, színes lámpafények. Régi kanapé, frissen mosott ágytakaró. Októberi este. A teáscsészék mellett egy tálban szilvalekváros kifli. A szemek, így közvetlenül séta után, még tele az őszi égbolt végtelenségével. 

Az óra negyed nyolcat mutat, most már mindörökre ennyit fog mutatni, ahányszor csak erre a pillanatra gondolok, amikor, azon kívül, hogy megállt egy pillanatra az akármilyen lassan, de mégiscsak haladó hajó, nem történik semmi. A dió illata fog eszembe jutni, az esőáztatta avar színe, a gesztenyefa szelídsége, a szépség utáni lehajlás természetes mozzanata, melytől a térdreborulás csupán egyetlen apró mozdulatnyira van. De ha mindent el is felejtenék, a lehajlást megelőző, bizalommal teljes gondolatot akkor sem fogom, legalább ez az egy dolog, ha rajtam múlik, nem fog megváltozni, soha, nem fogok úgy elmenni egy fa mellett, hogy ne hajolnék le egy aláhulló falevélért, egy szem dióért, egy gesztenyéért, hogy ne köszönném meg, hogy ne emelném egy pillanatra a fénybe.