Reggeli gondolatok a konyhában.

Tegnap este, lefekvés előtt még elmostam a teástermoszt, a csészét, amiből délután a kávét ittam, a poharat, amiben a vizet tartom, mikor, mint egy gyermek, előveszem az ecsetet és megfestem, nem törődve a végeredmény objektív értékelésével, az asztalon levő csendéleteket. 

Reggel ködös tájra ébredek. Bemegyek a konyhába, s a megszokott reggeli mozdulatok közepette egyszer csak szíven üt a mindennapi tárgyak nagylelkűsége. A csésze üressége a vízsugár előtt. Ahogy az ablak átengedi az összes, még csak akadozva, a ködtakaró mögül érkező fényt. Nem tart meg magának semmit. A gyufaszál sercegése, ahogy, miután átadta a lángot, füstölögve elalszik. Az ecsetek, szolgálatra készen. 

S én? Én is itt vagyok. Frissen mosott hajjal, estig gondosan beosztott idővel. A gyorsan lepergő perceket, amik még hátravannak az indulásig, még bármire használhatom. Felajánlhatom az ürességemet, átengedhetem a fényt, átadhatom a lángot, egyszerűen csak megállhatok csendesen, sietség nélkül, szolgálatra készen.