Isten hozott.

Vászonszatyorral indulok az erdőbe kincset keresni. Ágakat gyűjtök bele, leveleket, indákat, diót, csipkebogyót, gesztenyét, elvirágzott virágot, éretlen szedret és gesztenyét. 

Az ágak töredeznek, némelyik inda szúr, a csipkebogyó tövisei összekaristolják a kezeimet. A száraz virágok útközben elhullatják a pihéiket. 

Hervadó, törékeny, tökéletlen hozzávalókból készítem el a hagyományos őszi koszorút. Körbetekerem piros szalaggal, masnit kötök rá, majd odaerősítem a bejárati ajtóra. 

Végül én is odaállok egy fotó erejéig, hogy aztán alaposabban elnézegetve elkezdjem szétválasztani, mi az, ami - kívül-belül - tetszik magamon, mi az, ami nem. Képzeletbeli függőleges vonalat rajzolok egy képzeletbeli papírra. Egyik oszlop a pro, másik a kontra. 

Mintha szét lehetne választani azt, ami egész. 

Mintha a gesztenye ugyanolyan sima és fényes lenne a szúrós burok nélkül is. 

Mintha a virág akkor is több lenne, mint szép, ha nem szórná szét a magvait. 

Mintha létezne rózsa tövis nélkül, és szépség elmúlás nélkül, és mosoly könnyek nélkül. Mintha lehetne úgy odaadni önmagunkat teljes szívvel az életnek, hogy annak ne maradjon nyoma.

Odaállok a feldíszített ajtó elé s a képzeletbeli papírra inkább azt írom oda nagy, hívogató betűkkel, hogy: 

Isten hozott az én kedves, tökéletlen világomban.