Az élet játéka.

Azt veszem észre magamon, hogy valami egészen új módon tudok örülni a gyermeki - nem gyerekes! - dolgoknak. Talán azért, mert ebben a böjti időszakban, amikor több megszokott dologról is lemondok - azért nem beszélek erről, mert úgy tudom, az igazi böjt személyes harc és öröm is egyben -, érzékenyebbé válik a szív, észrevesz, mélyebben át tud élni olyan gondolatokat, amire a fogyasztásban elpuhult, magának minden élvezetet megengedő test és lélek képtelen odafigyelni. 

Igazából lehet, hogy titokban valami komolyabb, kegyesebb "jutalomra" számítottam. 

De amit látok és érzek, az egy meghívás. Meghívás egy játékra. 

Korán lettem anya, szinte az egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy valaki más számára gondoltam ki meglepetéseket. Ha háziállatokat hoztunk, akkor a gyerekeknek. Az ő kedvükért mentünk kirándulni, múzeumba, utazásokra, a boltokban mindig azt kerestem, mivel szerezhetnék nekik örömet. Hogy ennek néhány éve vége, talán soha nem fogom kiheverni. 

Azt hiszem, a kis vidrát figyelve jöttem rá múlt hétvégén a vadasparkban, hogy ez most nekem szól. Valami elképesztő életkedvvel forgott, úszott, bukfencezett a vízben, s én majdnem fél óráig képtelen voltam továbbmenni. Nevetni és sírni is lett volna kedvem az örömtől. Teljesen belefeledkeztem a látványba.

Aztán itthon a ház egyik elfeledett sarkát takarítva rátaláltam egy régi kaleidoszkópra. Régi vízfestékekre. Apró díszekre, kövekre. A boltban matricákat vettem, magamnak. S mert nem csak őrizgetem, hanem minden nap be is ragasztom őket a füzetembe, újból sokkal több kedvem van naplót írni, amit az utóbbi időben csak kötelességszerűen, ímmel-ámmal. 

Könnyű elveszíteni értékes gondolatokat, szokásokat, adottságokat, álmokat. 

Ezekben a napokban nagyon sokat dolgozom, hétvégén is, esténként kimerültem esek be az ágyba. 

Nem kellene sokat magyarázkodnom - másoknak amúgy sem tartozom magyarázattal, inkább csak magamnak olyan nehéz megfelelni -, hogy most nincs időm írni, játszani, megfigyelni a felhőket, virágokat. 

Csak tudom, amivel nem foglalkozom, azt elveszítem.

Ezért olyan fontos megírni például ezt a bejegyzést. 

Ezért olyan fontos, a legelfoglaltabb időszakban is, berendezni egy akármilyen apró sarkot, ahol készenlétben áll a füzet, a toll, a papír, a festék. És virág! Mindig legyen itthon friss virág. Számomra most a nappaliban van ez a hely, az egyik kis asztalon. Mikor leülök mellé, az ablakon át látni a völgyet, a szemközti háztetőkön megpihenő madarakat. 

 

Lehet, csak néhány szóra, néhány ecsetvonásra futja. 

 

Abban az élettel és szépséggel teljes láthatlan világban, ami a látható dolgok mögött van s ami engem a legjobban érdekel, amúgy sem a végeredmény a legértékesebb. Nem a produktumot kérik számon, nem a teljesítmény mérettetik meg. 

Hanem a hűség. Hogy ma is itt vagyok. Ma is jelentkezem a játékra.