Márta asztala - 2.

Az asztalomon ma kiteregetem a tengert.

Az öcsémmel úgy döntöttünk, idén a tengerparton ünnepeljük meg az egymás utáni napokra eső születésnapjainkat, a szüleinkkel és azon családtagjainkkal együtt, akik el tudtak jönni. Ezeknek a gyorsan, álomszerűen eltelt napoknak az emlékeit rendezgetem az asztalomon, átmenetképpen, gyengéd visszasorolásként a mindennapokba. 

Ma három, nem is tárgyat, hanem tárgycsoportot vagy inkább gondolatot választok ki abból, ami előttem található.

Az első egy egyszer használatos kamera. Hasonlóval megajándékoztam az unokahúgaimat és sógornőmet is. Főleg a gyerekeknek volt érdekes megpróbálni, egyrészt egyáltalán megérteni, miért van szükség rá, másrészt úgy lefotózni valami egyedit, hogy annak a végeredményét majd csak akkor fogjuk meglátni, ha előhívatjuk a filmet. Azt én is beláttam, hogy tulajdonképpen igazuk van. Miért kellene ilyesmivel bajlódni az okostelefonok világában. Javíthatatlanul régimódi és analóg emberként mégis úgy gondolom - s együtt el is kattintottuk végül az összes rendelkezésünkre álló képkockát -, hogy érdemes gyakorolni a türelmet, együttélni azzal a tudattal, hogy jelenlegi döntéseinknek nem tudhatjuk pontosan előre az utóhatásait, hogy akkor is érdemes élni a lehetőségeinkkel, ha a végeredmény nem olyan lesz, amilyennek elképzeltük. Azt hiszem egyébként, sokkal, de sokkal szebb lesz, mint reméljük.

A második gondolat a tengerparton összegyűjtögetett kincseket öleli át. Kagylók, csiszolt csempe- és üvegdarabok, kövek, színek, formák, törésvonalak formájában próbáltam hazahozni a hegyeket, a tenger illatát, a hullámok hangját, az úszkáló halakat, a reggelenként a kikötőbe érkező halászhajókat, a naplementéket. S főleg az együttlétet. Ott van bennük a teljesség és ott van a hiány. A teljességben a hiány, a hiányban a teljesség. (Nagyon hiányoztak a gyermekeim.)

A harmadik: az elmaradhatatlan könyvek. Megkérdezték tőlem, mit hozzanak nekem Magyarországról. Mi mást, mint könyvet. Győrffy Ákos könyvet kértem, azóta szeretnék többet olvasni tőle, mióta néhány éve megvettem s azóta is újra és újra előveszem A hegyi füzet című könyvét. Kettőt is kaptam. Könnyezve olvastam ki az autóúton hazafelé A csend köreit, s ma reggelre A távolodásban című verseskötetét. 

Mikor az egyik kirándulás alkalmával felkerestük és bejártuk Lun (Pag szigete, Horvátország) híres, gyönyörű olajfa ligetét, az egyik ösvény mentén láttunk egy feltehetően már hónapok óta halott birkát. Eszembe juttatott egy idézetet A hegyi füzetből: "Néhány napja sétám során megpillantottam egy halott birkát. Ott feküdt a dűlőút mellett, már rájártak a hollók és az ölyvek, a gazda éppen készült eltemetni. Apa, ez a birka meghalt? - kérdezte a kisfia. Meghalt, igen, válaszolta. Nem baj, attól még szeretem - mondta ő, és a mosolya a torkomra forrasztott mindent, amit esetleg mondhattam volna."

Néha arra gondolok, amilyen feledékeny vagyok, teljesen hiába írok és olvasok annyit, hiába igyekszem gyűjtögetés és fotózás és mindenféle elképzelhető módon megérteni ezt a világot. De azt hiszem, tévedek. A látszat ellenére semmi sincs hiába. Akkor is, ha csak a könyveket vesszük, néhány hét múlva már a címekre is alig emlékszem, az arra érdemes mondatok, gondolatok mégis megőrződnek valahogy. Csakis így lehetséges az, hogy egy halott birka látványa nem iszonyatot vált ki belőlem, hanem valami szépet, valami reményteljeset, valami múlhatatlant.