Úton.

(Két éve jártam utoljára Erdélyben, senki sem sejtette akkor még, hogy ilyen szívet tépően fog hiányozni.)
Néhány napig csak úgy kószáltunk, s ahogy legjobban szeretjük: ahol ért a naplemente, ott kerestünk szállást éjszakára. Egyik helyen este apró kóborcica nyávogott keservesen, de a gazda váltig állította, neki van már macskája, nem óhajt még egyet. Este román cujkával, majd reggel kávéval és gyümölccsel kedveskedtek nekünk, - ebben a néhány napban ki nem fogytunk  amúgy a csak úgy, Isten nevében kezünkbe nyomott körtéből, almából, szilvából - s hát látjuk, immár két kóbor kismacska nézelődik az udvaron.
- Váj de kápul méu! - mondta tanácstalanul a gazda.
- No, nem baj, meglásd, majd összefogják az egereket. - mondta a gazda felesége.
- Nem, nem, mindjárt elviszem innen őket! - fogadkozott a gazda.
- Dehogy viszed .- így a gazda felesége.
Útra keltünk, még mielőtt megtudtuk volna, kié lett az utolsó szó.