Nekem a csocsó

addig csak egy játék volt odakint a kerti házban, - mely emelt fővel viselt sorozatos vereségeim színhelyévé is avanzsálódott így szünidő tájékán, - míg mind inkább lenyűgözve alkalmam nem adódott megfigyelni, milyen csendben, milyen komolyan (nem ám visítozva s összevissza pörgetve - hanem mintha mondjuk sakkozna) játszik egy echte csocsó-egyesületi tag, s mindeközben olyanokat megtudni, hogy mikor, milyen szögben, merre jó fordítani a kis plasztikemberkéket, s hogy egyáltalán.
A templomi orgonák is csupán kissé unalmas hangszerek voltak mindaddig, míg az én jó öreg, agyonolvasott Albert Schweitzer könyvemből azt a részt meg nem szerettem, mikor - mint aki ráér, - olyan nagy gonddal bíbelődik például mindenféle templomi orgonák feljavításával, mondván "a jó orgonáért vívott harc számomra az igazságért vívott harc egyik formája".
(Mindig  meghatódom, ha valakiről kiderül, milyen nagy szeretettel foglalkozik teljesen mellékes dolgokkal.)