Azzal a gondolattal ébredek, hogy minden ami van, ajándék. Még ami pillanatnyilag fájdalmas, abban is lehet valami, ami jó, ami szép. Csak ki kell csomagolni. Egyáltalán tudomást venni a létezéséről. Nyitott szemmel és szívvel indulni minden egyes ősz esti sétára a csendes erdőben. Közben lassan besötétedik. Újból kiérve a falu utcáira éppen felkapcsolják az utcalámpákat. A kezemben útszéli kis sárga virágok, világítanak az alkonyatban, és száraz júdáspénz, költőibb nevén holdviola. Mindegyik egy-egy műalkotás. Másnap reggel megfestem őket. Kicsomagolom az ajándékot. Szívembe rejtem a remény üzenetét. Imádkozni sokféleképpen lehet.
***
Helsinkiben megtekintettem Kustaa Saksi textil kiállítását a Design Múzeumban, a nagy, furcsa mintázatú szőnyegeit. A róla készült kisfilmben arról beszélt, hogy már gyermekként is gyakran szenvedett a migréntől, mint a családjában majdnem mindenki, s a mai napig állandó kísérője az életének. Az általa készült mintákban általában azokat a képeket, színeket örökíti meg, amiket a rohamok alatt lát. A filmben szerepelt a kisfia is, s mikor megkérdezték, nem tart-e attól, hogy ő is örökölte a betegséget, azt válaszolta: természetesen nagyon reméli, hogy nem örökölte. De ha mégis, azt is reméli, hogy akárcsak az édesapja, ő is meg fogja találni benne az ajándékot.
2 comments:
https://yle.fi/a/74-20044385
csodálatos, amikor valaki ajándéknak képes érezni még a fájdalmat is
(és milyen igazatok van)
Sokszor van, hogy nem tudjuk ajándéknak érezni mindazt, ami van, mert fáj, a fájást érezzük, vagy más rossz érzéseket, ilyenkor segíthet tudatosítani, hogy a rossz is lehet ajándék. Aztán van, hogy egy élet alatt sem tudjuk kicsomagolni, mert vannak dolgok, amikben képtelenség felfedezni valami jót - ebből a mi szemszögünkből. De nagyon fontos tudatosítani és megpróbálni... csak nem mindig sikerül.
De a remény, amit írsz, annak akkor is van helye, ha nem érzem, hogy lenne a rosszban jó, és nem bírom meglátni az ajándékot. Akkor is élhetek a reménnyel: rábízhatom Istenre, hogy mindaz, ami történik, és én rossznak érzem, hogy mindez nem értelmetlen. Ez talán a remény. Bízni abban, hogy ott van valahol láthatatlanul az az ajándék is, csak én nem találom... de van!
Pont most olvastam a nemrég meghalt Mustó Péter jezsuita legutolsó könyvében valami hasonlót, hogy ami a valóságból érint engem, és én rossznak tapasztalom meg, félelmetesnek, azt is közel akarom engedni magamhoz, és nem akarom leválasztani Istenről sem... mert annak is köze van Istenhez.
Legfeljebb nem értem, hanem csak állok a sötétben, annak tudatában, hogy ezen a helyen is találkozhatok Istennel, mert itt van velem ebben a fájdalomban, vagy félelemben, akkor is, ha nem látom. És hát ő maga az ajándék.
Rákerestem Kustaa Saksira - zseniális, köszönöm! Bár a művészet mindig szenvedésből születik, de hogy ilyen konkrétan?!? Elképesztő.
Post a Comment