21.

1943 sötét, háborús adventjén, mikor kiderült, a karácsonyt is börtönben kell töltenie, arra kérte levélben Dietrich Bonhoeffer a barátait, hogy ne sajnálják, ne aggódjanak miatta. Tudta ugyan, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is, hogy néha pont a nehézségekben van esély valami igazinak az átélésére.
Nem a nagy, emberfeletti erőt igénylő csaták őrölnek fel minket, hanem a mindennapok apró küzdelmei.
Paradox módon könnyebb helytállni az embert próbáló, különlegesen nehéz helyzetekben. Valahogy könnyebb szeretni a tragédiában, vagy amikor valakinek az elvesztése egészen reális lehetőséggé válik.

De engem mindig is az érdekelt, hogyan kell szeretni a mindennapok megszokottságában. Hogyan kell hősnek lenni egy szürke, esős, novemberi hétfőn. Hogyan kell ragyogni, amikor senki sem látja. Hogyan kell szabadnak maradni, ha manipulálni akarnak. Hogyan kell kedvesnek lenni, ha közben teljesen kétségbe ejt az emberi kicsinyesség és butaság. Hogyan kell reménykedni naivítás nélkül. Hogyan kell szerelmesnek lenni egymásba húsz év után is. És lehetséges-e vajon különleges életet élnie valakinek, aki egyébként és amúgy teljesen átlagos.

Úgy szeretem a karácsonyi igehirdetésekben mikor kimondják azt a mondatot, hogy Velünk az Isten!
Mert én nagyon sokszor - lett légyen szó bár nagy csatákról vagy apró küzdelmekről - nem érzem, nem látom, hogy velünk lenne. Nagyon sokszor hiányzik nekem.
Valakinek a fájó hiánya pedig - talán nem tévedek nagyot, ha így gondolom - nem más, mint egy másik formája annak, hogy vele együtt legyünk.