Tegnap leesett az idei első nagy hó, alig tudtam hazaautózni a dombokon át. Az utolsóra, amelyiken lakunk, nem is jutottunk fel, az autóm és én. Inkább lassan visszacsúsztattam, majd hazacipeltem a csomagjaimat gyalog.
Átéltem már itt hat telet, ebből hármat úgy, hogy a munkám miatt valóban minden hétköznap megtettem az utat a városig és vissza. Azt az egyetlen esetet leszámítva, amikor a behavazott hajnali úton összeütköztettük a tükreinket egy szembe közlekedő autóval, soha semmi bajom nem esett.
Elvileg minden okom megvan rá, hogy reménykedjek benne, túl fogom élni a hetedik telet is.
Mégis. Egy adott pillanatban, mikor ide-oda csúszott alattam az út, amit amúgy sem láttam, inkább csak sejtettem, hogy ott lehet valahol a hójelző oszlopok között - majdhogynem pánikba estem. Ha nem tudtam volna, semmi értelme sírva fakadni, hiszen úgysem látja senki, akkor ott állítottam volna le a motort, ahol voltam, ott vártam volna meg a tavaszt.
Hányszor megmondták pedig, hányszor írták, üzenték már, hogy ne félj!
De én csak félek, hol ettől, hol attól.
Néha szembejön egy-egy másik autó, s - feltéve, hogy nem ütközünk össze - annak mindig úgy örülök. Jó jel. Azt jelenti, az út járható. A megérkezés lehetséges. Ez ugyan nem olyan nagy dolog, de az elinduláshoz elég. És az úton való megmaradáshoz is elég.
2 comments:
Egy kis félelem azért jó, mert óvatossá tesz, az óvatosság meg segít abban, hogy tényleg ne történjék baleset. Szóval, ha módjával félsz, akkor elindulsz, megmaradsz az úton és meg is érkezel... de közben végig tudod, hogy nem magadra kell bíznod magad. ;-)
Jaj de nagyon ismeros dolog ez
Ahogy olvastam maris gorcsbe randult a gyomrom.
Pedig eddig mindig hazajutottam. Csak szep lassan kell haladni. Es akkor nagy baj nem lehet
Post a Comment