6.

Ma is nagyon korán keltem, s mert aranyra ma sem leltem, úgy döntöttem, megkeresem a nap folyamán.
Nagyon figyeltem. Aranynak minősítettem egy mécses fényét, a csokimikuláson a csomagolást, aranynak a hallgatást, s a füzeten, mibe folyton írni szoktam, aranynak a lassan lekopó, itt-ott még azért csillogó pöttyöket.
Aranyból volt ma is ujjamon a gyűrű, aranyból egy régi emlék, s némely nehezen elviselhető viselkedés mögött én néha már látom, aranyból van a szív.
Földre szegezett tekintettel siettek el mellettem az utcán az emberek, s én megláttam hirtelen egy ághegyen függő, városi szürkeségbe fényt csempésző, ittfelejtett aranylevelet.
Az irodában heten dolgozunk, mindannyian nők. Ebből ketten gyermeket várnak. Néha eszembe jut róluk Mária, s eszembe jutok én magam is, ahogy tizennyolc évvel ezelőtt nagyon fiatalon s nagyon bizonytalanul az első gyermekem születésére vártam. Van valami titkos, valami igazi, valami mélységesen adventi minden leendő édesanya várakozásában - hiszen olyasvalakire várunk, aki reményünk szerint biztosan megérkezik. Szóval az irodában ketten is gyermeket várnak, s ma egyikük megmutatta nekem telefonján a legutóbbi ultrahangon készült háromdimenziós fotót. Könny szökött a szemembe, s ha nem a főnöknőmről lett volna szó, minden bizonnyal át is öleltem volna. Mosolygott! Az a kicsi, még csak két hónap múlva megszületendő kislány mosolygott! S ez a mosoly olyan szép, olyan kedves, olyan bizalommal teljes - előre is bearanyozta az egész napomat.