16.

Koncerten voltam az elmúlt kedd este, az egyik számomra legkedvesebb énekes,  Michael Patrick Kelly koncertjén. Egyszer csak leállította a dübörgést - én szeretem a dübörgést! - és arról kezdett el beszélni, hogy szükségünk van időnként megállni, csendben lenni, hogy ne csak sodródjunk a világ zajában. Arra kérte az ott levő többezer embert, legyünk egyszerűen csak csendben néhány percig. Váratlan volt, és hihetetlenül szép.
Ő régen világsztár volt. Aztán kolostorba vonult hat évre. Aztán visszatért, ezen a vidéken telepedett le, ahol mi is élünk, megnősült, és elkezdett másféle dalokat írni. Néhány éve újból lemezeket ad ki, újból turnékat szervez, tévéadásokban szerepel. Kérdezték tőle, hogyan éli meg a hitét a mindennapokban, otthon vagy a koncerteken...Azt válaszolta, megszokta, hogy bárhol is legyen, naponta többször is elcsendesedik, félrevonul, és előveszi a Szentírást vagy imádkozik. Mint a kolostorban. Csak ott mindig harang jelezte az időpontokat, most meg a telefonja.
Az elmúlt évre visszatekintve azt látom, sok hihetetlenül megerőltető időszakom volt. Van. Egyszer kaptam egy igazán jó tanácsot: ne arra várjak, hogy elvégezzem minden dolgomat, hogy egyszer csak végetér a nehéz időszak, közben is álljak meg néha, ha csak néhány percre is. Annyira egyszerű tanács volt, annyira egyértelmű, szinte banális. És mégis, ha ott és akkor nem mondja el konkrétan valaki nekem, eszembe sem jutott volna.
Ezért megállok, naponta többször is. Mint ahogy a kolostorokban szokták. Annyi, hogy az én életemben valamennyivel több a zűrzavar, a küszködés, valamennyivel több a rock'n'roll.