Talán

csak nagyon kevés olyan körülmény van, ami vissza tudna tartani a szokásos hosszú sétáimtól.
Eső, szél, köd, kora reggel, késő este, egyedül vagy másokkal, mindegy. Többnyire egyedül. Néha kettesben. Nagy ritkán - és akkor azt ünnepnapnak nyilvánítom - ráveszem a lányaimat is, jöjjenek velem. Megkerüljük az erdőn át a dombot, s tudjuk, elindulni már csak azért is érdemes, mert olyan jó aztán hazatérni. Visszaérve, a ház előtt én eldöntöm, még felmegyek a templomig. Onnan nézem az esteledést s a tájat, mintha nem láttam volna már eleget. Hagyom, hadd rángassa hajamat s hadd vágja arcomba a hópelyheket az éles szél. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mert itthon, a jó melegben s a tennivalók közepette néha még ezt is elfelejtem. Mint ahogy azt is, hogy amivel annyit küszködök, s amitől mindig úgy elfáradok, az pont az, amiről régen még álmodni sem mertem: otthon, gyerekek, család, könyvek, egy régi zongora, s még egy macska is.
Néha elgondolkodom, mi ez a nyugtalanság bennem, ami hajt, hogy menjek-menjek.
Olvastam egyszer egy nőről, akinek az volt az álma, hogy Norvégia egyik kicsi szigetén élhessen egy világítótoronyban. Mikor végül ott élt, azzal töltötte a napjait, hogy főzött a vendégeknek, s az önkénteseknek, akik környezetvédelmi munkákat végeztek a környéken. Szerette a munkáját, szerette a vendéglátást. De hetente többször is csónakba ült, átevezett egy másik szigetre, s onnan nézte sokáig a világítótornyot, az otthonát. Kívülről nézte, hogy ne felejtse el: ez volt az álma. Kicsit távolabbról nézte, hogy emlékezzen rá: egy valóra vált álomban él.