18.

A telefonomra telepített egyszerű, időjárást előrejelző alkalmazás lehet, hogy apróság, mégis az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Figyelmeztet, ha esni fog az eső, hogy vigyek magammal esernyőt. Mostanában folyton azt közli, havazni fog, öltözzek fel melegen, vagy induljak el hamarabb, mert csúsznak az utak. Ma délután kivételesen azt, hogy hideg, derüs éjszakára lehet számítani, látni lehet majd a csillagokat.
A csillagok említése eszembe juttatta: tényleg, ma nem is néztem még felfelé. Néztem hajnalban a friss havat, ahogy gyors lapátolással egy keskeny ösvényt vágtam magunknak a ház előtt, aztán néztem a számító- s számológépet órákon át, utána a bevásárlókosarat, a tűzhelyet, a telefont, s a mosogatókagylót. Nem túl izgalmas, de az én hétfőim kellékei mindenesetre így néznek ki.
Felvettem a kabátomat, és kimentem. A kertben térden felül ér a hó, hát belegázoltam a közepébe, s forogva lassan körbe-körbe felnéztem az égre. Valóban derüs volt, hideg és tiszta, s valóban ragyogtak a csillagok.
Ma sokat gondoltam az angyalokra. Nem a kicsi, édesekre, nem az aranyozottakra az áruházak polcain. Úgy tudom, héberül ugyanazt a szót - „mal’ach“ - használják az angyalra, mint a küldöttre. A feladatuk is hasonló. Üzenetet hoznak, jó hírt közölnek, készítik az utat. Olyasvalamire hívják fel a figyelmet, ami nem az övék, nem az ő dicsőségüket fényezi. Tulajdonképpen mellékszereplők. Postások. De nélkülük nem működne a világ, s elképzelhetetlen lenne az a régvolt legelső karácsony.
Nehezen vonszolta önmagát ez a nap. De volt benne legalább egy tiszta, igaz pillanat, mikor rövid időre bár, de túlláttam szűk kis életem keretein. Tényleg így volt, ahogy mondom. Bizonyíték rá a kert közepén egy igazi hóangyal.