23.

Idén is megérkezik hozzánk a karácsony, és idén sem hirtelen.
Volt helye újból az adventnek, a várni tudásnak, a meg-megállásnak.
Hajnalban mindig inkább csak magamnak írtam, olvastam. Sok borús, szürke reggelen éreztem úgy, ezek a percek legalább annyira fontosak, mint a ruha, amit magamra öltök - mintha fénybe öltöztettek volna, és örömbe.
S úgy szerettem esténként is ide leülni. Hogy megpróbáltam valamit továbbadni abból, amit a nap folyamán kaptam és gondoltam, az segített figyelmesnek lenni, nem csak magammal törődni. Valahol azt olvastam, a jó írás ismertetőjele az - mint ahogy szerintem egy jó ruha, ház, használati tárgy, festmény, vers, bármi más ismertetőjele is -, hogy az olvasó felismeri benne önmagát, s megnyitja Isten felé a szívét. Ha a figyelem ehelyett az íróra - a ruhát varróra, a házat építőre - irányul, akkor valamit nem jól csinálunk.

A legrosszabb szokás nem is egy rossz szokás, hanem egyszerűen csak az, hogy megszokjuk a csodát.
Felnőttként, miután végigdolgoztuk az egész adventet, s miután gondoskodtunk ajándékról, ételről, italról, tiszta ruháról az egész családnak, elég nehéz úgy fogadni a karácsony csodáját, olyan hittel és  tiszta szívvel, mint a gyerekek.
De én akkor is nagyon vágyom rá. Újból és újból és újból.
Holnap meggyújtjuk a negyedik gyertyát is az adventi koszorún. A karácsonyi történetben pedig olvasni fogunk arról, hogy mikor a pásztorok elmentek Betlehembe, s elmondták az angyaloktól hallott üzenetet, mindenki aki ott volt és hallotta, az elcsodálkozott.
Én is erre várok, én is erre készülök. Ott lenni, elcsodálkozni, rácsodálkozni, nyitott szívvel fogadni a karácsonyi üzenetet: 
Velünk az Isten!  
Ne féljetek!